Eszmélet

          Nincs lineáris idő. Sátántangó van, cirkularitás, csigalépcsőidő. Össze van itt keveredve minden, mégis megáll egyelőre egyben. Asszociációs ösvények. Párhuzamos univerzumok. Alternatív idősíkok. Ismét előbújt belőlem a zsebkoelhó. Telik az idő, gyűlik a genny.

"Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent." 

         A kollégiumban vagyok. A fejem fölött az "Itt létezett H. Ábel 2009 IX. és 2012 XII. között." felirat, de egy ócska szögön afölött a reményt adó kagyló lóg, amire álomba zuhanás előtt rápillantva azzal a tudattal merülök alá, hogy van értelme mindannak, ami zajlik. Most hárman vagyunk, sokszor feszültségben, belviszályban, toxikus légkörben. Csukd be a hűtőajtót, ha kimész a szobából, köszi. Már megint sós a tükör? A feldarabolt éjszakázás rontja az alváshigiéniát. A második emeleti tanulóban nem sok minden változott, eltűnt ugyan a "Lernen macht frei" papírfecni, de az áporodott, oxigénhiányos levegőben aszalódó arcok még mindig ott küszködnek éjszakáról éjszakára, általában a könyvek, néha egymás fölött izzadva-nyögve, Ede kihűlt szent helyén. És dugul a mosogató, kitör a szargejzír is minden héten. A bélsár nem, az életkedv annál inkább szivárog lefelé lassacskán a lefolyókon, ahogy tartunk a vizsgaidőszak felé. Okozom vagy fokozom a diszkrepanciát?

"Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka."

        Csütörtökeim és péntekeim epicentrumában már több mint két hónapja az Ecseri út áll, valahogy sikerült a TNT Express Hungary-nél részmunkaidős network adatrögzítőként elhelyezkednem. A csinovnyikélet se a régi már, legtöbbször lazaság van és "kosztreport" meg "debríf", miközben 480 per óráért számolom a vidéki stoppokat. Egyszerre kínos és kellemes a munkahelyi miliő (Te figyelj, Ádám, hogyan kell szmájlingot csinálni fészbúkon?), átkonvertálódni droiddá csütörtök reggelenként már egyáltalán nem szokatlan. Meddig tartható fenn ez a bizarr mellékvágány?

"Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok."

      A villamossíneken futok, kerülgetem a kocogókat, élvezem a napsütést. A tömeg szépen lassan csökkenti a dimenziószámot és jó félóra múlva egyedül futok a lezárt Duna-parton. Az utolsó kilométereknél, amikor már biztos az egyéni rekord és a szupramaximális teljesítmény, kis híján elsírom magam, de aztán a végső kanyarban beelőz egy tizenévesforma kisgyerek, az magamhoz térít. Az első félmaratonom egy óra harminchárom perc hat másodpercig tartott. Ez az önmegvalósításom jelenlegi csúcsa. Az ára egy hét múlva, a futópadon hasít belém, a tervezett második félévi ötszáz kilométer helyett azóta is rosszban sántikálok, MR januárban.

"Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra."

   Negyedév, csapó kettő. Déja vu és jamais vu kavarog a kávéscsészében. Egészségtudatos táplálkozási koordinátorság. Non-profit egyesületben tevékenykedni remek dolog, főleg, ha tisztségviselő lehet az ember. Még ha nem is indult senki más a pozícióért. Vezetőségi ülés, molinó, konstruktív bizalmatlanság, szekciófelelősség, pontok, beszámolók, világnapok, p r e v e n c i ó. Legszorgosabban a spanyolt tanulom, hamarosan az is kiderül, visszatérhetek-e a nyáron.

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat."

      Ülök a villamoson, büdös van, körbevesznek a magyar valóság figurái, depresszív itt minden. Zombiapokalipszis után lennék? Ja nem, ez csak Pesterzsébet. Ma szexuális felvilágosítás lesz, gyerekek. Mindig ilyen kevesen vagytok? Hogy a két terhes csaj pont nincs jelen? Janika, most már fogd be a rohadt pofád, senkit sem érdekel, hány gádzsit csináltál fel. Nem, nem eheted meg a banánt, még lesz két osztály és amúgy én is éhes vagyok. A szexualizmus az bűn?

"Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam."

       Ritkán jutok haza. De most itthon vagyok, hazafelé oldalgok a Monostori nevű kimérésből, újra tininek érzem magam és megint csak az hajt, hogy éjek leple alatt ablakok alá osonjak, padokon várakozzak, amíg oda nem fagyok. Imádok abban az időtlen, idétlen éjszakában hazavergődni, mert ha errefelé bejárom a várost, megjárom életem addigi ívét is, még ha csak tetszőleges sorrendbe rendezett darabokban is. Azt sem bánom, ha itt kell élnem, de leginkább meghalni szeretnék majd idehaza ( - jöttem rá egy szemerkélő esős délután valahol Bodenaya és Tineo között). 

"Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa."

       Egy nő aszpikos disznónyelvelése után szörnyülködtem éppen a kultikus ecseri úti Spar bal szélső sorában bambulva (Böbe, gyere a kasszához, légy szíves, köszönöm!), amikor elindult az a kéthetes miniepizód, ami elementáris erővel ránthatott volna magával lefelé, ha hagyom. A sorban kettővel mögöttem álló lány után indultam, letámadtam, elkísértem (néha még kísértem), aztán meg semmiért egészen, ennek nincs értelme, hiába ajz fel, nem leszünk barátok, pedig már úgy beleéltem magam. Sokáig gondoltam még rá (húszdeka sajtos spárizsit kérek szépen, huszonhárom lett, maradhat), különösen, hogy kiirthatatlanul beleköltözött Eddie Vedder szirénáiba is, de most már ott is marad. Az ilyen kaliberű viszonyok ez évi kvótáját (f)elhasználtam.

"Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni."

  Elég egy fészbúk-poszt, egy totálisan véletlen manchesteri artefact a hétköznapjaimon, és máris ott vagyok abban az alternatív univerzumban, amelyben angliai vendégmunkás, gyökeret verni képtelen gyökér képében reinkarnálódom minden iparvárosok ősatyjának graver lane-i háztartásában. A porridge reggelire, meg a suburban running estebéd előtt beépültek az életembe, a többi történés felejtős. Hogyan hiányozhat az, amiről  t u d o m , hogy nem volt jó és úgy még menekülni sem érdemes?

"Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant."

    A sárga nyilak eltűntek már ugyan egy ideje, a zarándokutam momentumai azonban be-bevillannak és sokszor emlékeztetem magam, miként is égettem egy lángon semmivé elhasznált gúnyámat és elnyűtt tulajdonságaimat Finisterrében, a tengerparton. Hogyan váltam magammal azonossá, mással azonosíthatatlanná. Tehéncsordákon, erdőrészleteken és sártengereken átkelve küzdésből, diszharmóniából emeltetett katedrális. Kakofóniából aranymetszés. Feloldozódtam. Az életben maradásnak nincs kontraindikációja.