Minden ablakért, ami fényt enged be.
Minden szóért, amivel felszólítanak, kérdőre vonnak vagy figyelmeztetnek; és legfőképp a kimondhatatlanokért.
Minden őszinte érdeklődésért, kérdésért és különösen a megválaszol(hat)atlanokért.
Minden hangért, ami élénkít, bódít, vagy annyira szép, hogy az már szinte fáj.
Minden különbségért, ami csodálatra méltó és minden hasonlóságért, amiben megnyugvás lelhető.
Minden fiókba rejtett titokért.
Minden gondosan becsomagolt semmiségért és összeguberált ócskaságért.
Minden hajszálért és minden fűszálért.
Minden érintésért, ami bizserget, lelket táplál vagy érezteti emberi mivoltomat.
Minden időért, legyen az óraketyegés, vizitidő, pokolélmény vagy Szentivánéj.
Minden átsuhanó gondolatért, ami pár pillanatra olyan téren és időn kívüli összeköttetést létesít elemek között, ami sem azelőtt nem volt, sem azután nem lesz.
Minden önreflektív eszközért, amivel lenyomatát adhatom annak az egyetlen világnak, amit még én magam sem ismerek.
Minden túlélt mélypontért, krízisért és veszedelemért, mert végül minden végső helyére kerül.
