Nemrég egy kötelező sebészet nyári gyakorlat apropójából lehetőségem volt Katalóniában tölteni az idei júliust. Bár az összkép kétségkívül ambivalens, az ellentmondásos élményekből igyekszem kiszűrni néhányat felelevenítésre, további elemezgetésre.
Az előzményekhez annyi tartozik, hogy december óta tudtam, hogy nyáron pár hetet Catalunyában tölthetek, a konkrét város azonban csak a későbbiekben derült ki. Talán májusban esett, hogy a négy lehetséges városból, amiből hármat megjelöltem, egy ötödikbe osztottak. Első felindulásomban, miután beütöttem a fura Lleida nevet a google-ba, majdnem visszamondtam az egészet, de aztán apránként megnyugodtam, főleg, amikor nyertem némi monétát is a projekthez. Irány az ibériai Kecskemét!
Mindig örömmel repülök, most is kellemesen ellazulva töltöttem el pár órácskát a menetrend szerinti Ryanair járat fedélzetén. (Ryanék tavaly óta már annyira fapadosak, hogy Ferihegyen egy hangárban várja az ember a beszállást, ami elég bizarr.) Aztán felszálltam a reptéri buszra és a pálmafák mellett elhúzva az A2 kiköpött a Placa d'Espanyán, amihez még jó párszor visszatértem egyedül vagy csapatostul az elkövetkezendőkben. Néhány órácskát hesszeltem a Joan Miró Parkban, aztán közel 30 euróért jegyet vásároltam a transzibériai lleidai gyorsra és egy órán belül meg is érkeztem. Kicsit feszengtem a vasúton, mert a légkondi, a monitorok és a klasszikus muzsika ismeretlen volt MÁVon szocializálódott prosztó érzékszerveimnek.
Lleida egy standard mediterrán jellegű város kávézókkal, pár pálmafával, egy folyóval - melynek tiszta vizét sörgyártáshoz használják - és afelett magasodó gyönyörű kastéllyal, rengeteg bankfiókkal és az egyik legnépesebb spanyolországi bevándorlógettóval, ami történetesen egybeesik a történelmi negyeddel. Lleida arról nevezetes, hogy minden turisztikai látványosságtól 150 km-re van - mint egy nukleáris holokauszt központja.
A kies vasútállomáson megismerkedtem a macedón unokatestvérekkel, Anaval és a pofátlan Blagojával, akinek senki sem tudta helyesen ejteni a nevét, az egyik doki ezért egyszerűen Johnnak könyvelte el. Úgy alakult, hogy a nyolc beérkező orvostanhallgatót két különálló hajlékba osztották be: egy öt (3 litván, 1 észt, 1 mexikói) és egy három férőhelyes kecóban (a macedónok és én) laktunk egy hónapig. A villámgyors lepakolás után kupaktanácsot tartottunk a nagyobb rezidencián. Miután letudtuk a kötelező műmosolyos bemutatkozásokat, máris ért minket az első meglepetés, az összemixelt departmentek. Ebben a nyomorult városban két kórház van és engem eredetileg a csillivilli egyetemibe osztottak általános sebészetre. A kavarás során aztán (ami egy csomó extra papírmunkát jelentett később) a Hospital de Santa Mariába kerültem, öt percig fül-orr-gégészetre, utána urológiára, ami másnap reggelre ortopédiára transzformálódott.
egy kicsit is jobban érdekelt volna a tematika meg a sebészesdi, erősebb nyomulással még többet lehettem volna láb alatt. A többiek, akik más osztályokon voltak, sosem mosakodtak be, maximum csak nézték okosan, mint válik az eltávolításra ítélt tumoros vesékből kalandos úton veszélyes orvosi hulladék. Én bezzeg mindig bemosakod(hat)tam és valami kis feladatot bíztak is rám, ha már helyben voltam. Térprotézis-beültetésből vagy tízet végignéztem/asszisztáltam és volt, hogy csavarokat is fúrtam be, kalapáltam; csontcisztát, fémet távolítottam el Ajtók vagy Piñeres doktorral. Mindössze öt percre laktam a kórháztól, így minden műszak után felszabadultan sétáltam haza, arcomon mosollyal és katalán asszonyok térdeinek csontszilánkjaival, amit rendszerint elfelejtettem lemosni a képemről műtét után.
Mi fogadott otthon? Gáz, villany és víz az első napokban nem. Aztán már csak a wi-fi hiányzott, de az nagyon. Ennek egyik eredménye az volt, hogy elolvastam négy könyvet, amíg ott voltam; a másik, hogy miután a fogadó srácok nem segítettek, Anával ingyenélők módjára a magunk spanglishével ajtóról ajtóra jártuk a lépcsőházat és internetjelszavakért koldultunk, persze nem szántak meg minket. Miután egy idős hölgy mégis megadta a jelszavát, de az nem működött valamiért, nem erőltettük a dolgot, belenyugodtunk, hogy ha netezni támad kedvünk, át kell fáradnunk a másik lakásba. Egyébként volt saját szobám, amit csak a redőnybe költözött galambokkal kellett megosztanom. A macedónok egy L alakú folyosó ellentétes végén kaptak szobákat, így, ha akartam, egész nap elkerülhettük egymást. Blagojáék sokkal szociálisabbnak és extrovertáltabbaknak mutatkoztak nálam, mégis jól kijöttünk egymással, sokat tréfálkoztunk és beszélgettünk is. Míg én rendszerint nagyokat sziesztáztam délutánonként, ők annál kevesebbet aludtak és ettek valamiért. Egy csomó mindent megtudtam a mai balkáni helyzetről, persze kicsit egysíkúan, görög- és albánellenesen. A komfortérzetünket a főbérlő, Paquita asszonyság minden lehetséges alkalommal igyekezett felturbózni (kivéve a wi-fit); volt, hogy egyedül aludtam a lakásban, amikor beállított, hogy kicseréltessen velem egy égőt úgy, hogy egy szót sem értünk egymás nyelvén.
A másik háztartásban élő litvánok közül Karolina és Jüraté egy kis összetartó klikket alkottak és nekem kicsit nagyvilágiaknak tűntek, Adomas pedig roppant gyakorlatias volt és szinte mindent ő szervezett meg a fogadók helyett, de az ember gyorsan telítődött a társaságával. Az észt luvnya meg nagyon értelmes volt egészen addig, amíg elő nem tört belőle gyermeki énje, egyébként valami Éjjel-nappal Tallinban is szerepel odahaza. És végül ott volt egy másik Karolina, aki kicsit szegregálódott azáltal, hogy beszélte ugyan az őshonos nyelvet, de nem beszélt angolul. Megkülönböztetésül őt egyszerűen csak lámehikánának hívtuk. Az igazat megvallva olyan időszakban kellett elutaznom, amikor másra sem vágytam, csak napokig feküdni egymagamban, ebből kifolyólag én sem voltam túl szociális és sokszor érthetetlenül ostobán viselkedtem a többiekkel, úgyhogy nem megyek mostanában Szkopjéba vendégségbe.
A fogadó spanyolokkal már az első nap sem jöttünk ki túl jól és bár nekem sikerült nagyjából semlegesnek maradnom, a macedónok és a litván csajok már a vérükre szomjaztak a negyedik hét végére. Jordi, a katalán orvostanhallgatók fantomszervezetének egyik helyi vezetője foglalkozott velünk, bár ez legtöbbször kimerült abban, hogy leszervezett nekünk valamit, amit nem akartunk vagy nem úgy szerettünk volna megvalósítani. De, hogy kiemeljek némi jót is: Jordi végigkalauzolt minket Lleida történelmi negyedén, felvitt egy toronyba, ott rasszista történelmi leckét adott, majd hazahúzott. Máskor International Dinnert szervezett, ami tűrhetően sikerült, csak onnan is ő lépett le legkorábban. És kólával itta a pálinkát. A macedónok akkor akarták először megölni őt, amikor leszervezett nekünk egy 150 euró/fős értelmetlenül fellengzős hétvégét a Pireneusokban valami ismerősének a négycsillagos hoteljébe. Mikor kollektíven megtagadtuk a részvételt (a minden mozdulatomat átható kelet-európai anyagiasság természetesen bennem is indulatokat szült), Jordi elkapált minket fészbúkon és azóta sem sikerült vele érdemi kommunikációt folytatni. Egyedül utolsó héten jelent meg Paquitával, hogy átnyújtsa az okleveleinket és visszaszolgáltassa a jogtalanul beszedett lakáselőleget.
Folyt. köv.
 |
| A barcelonai állomás, melynek közelében órákig tébláboltam (és mint utólag kiderült, a macedónok ekkor már követtek) |
A szükségtelen bonyodalom ellenére tulajdonképpen igen minőségi időt töltöttem el a pálmafák övezte Szent Mária Ispotályban, igazi mediterrán munkarendben, ami azt jelentette, hogy a reggeli műszak 9-nél sosem kezdődött előbb, de azt is, hogy a délutáni beosztásban sokszor este 9-kor még műtőben voltunk. A felettesem a szimpatikus Dr. Puertas (Doktor Ajtók) volt, aki kiváló embernek és sebésznek is bizonyult 30 napos röpke ismeretségünk alatt. Ajtók angolja nem mindig volt tökéletes ugyan, de mindig igyekezett tanítani és a csütörtököket kiadta szabadnapnak. A kolumbiai menekült Piñeres doktor rendkívül vígkedélyű, melegszívű és művelt operatőr volt, aki gyermekortopédiára specializálódott és több Márait olvasott, mint én. Kedden és szerdán egy kis sámlin üldögéltem Ajtók doktor mellett és együtt fogadtuk az ortopédiai panaszokkal érkező katalánokat. Igaz, az én fogadásom annyiból állt, hogy "olá" meg "buenászdíász" vagy délután "buenásztárdész", a látogatás végén meg ádeóztam nagyban (Adeu=a katalán Adios), aztán Ajtók vagy magyarázott valamit vagy nem. A paletta egész szélesnek bizonyult, de természetesen felülreprezentált volt a helybeli nyugdíjasok köre. Volt egy rakás hátfájásos, lúdtalpas, tyúkszemes, térdfájós öreg, meg rotátorköpeny-szakadt, törött végtagú fiatal. Csak az utolsó hétre vált kissé monotonná a spektrum, addig egész érdeklődve tudtam figyelni a katalán betegek merőben pozitívabb és élettel telibb hozzáállását ugyanazokhoz a kórságokhoz, amik itthon földbe döngölik magyar analógjaikat. Öröm volt látni, milyen sokat jelent itt a család, még a negyvenes férfiak is sokszor anyjukkal jöttek, az idősebbeket mindig utódaik hozták, a fiatalok pedig sokszor nagycsaládosan jelentek meg. Színesítették a rendelést az afrikai-amerikai, algír és román emberek, akik a válság előtti idénymunkásokból spanyol állampolgárokká vedlettek; és Paula, a tökéletes latina típusú segítőkész és hűséges nővér.
A dolgos napok közül a hétfő és a péntek a műtéteké volt. Laza hangulatban, de az asepsis és antisepsis szabályainak maximális betartása mellett töltöttük időnket a gazdagon felszerelt műtőkben egy fantasztikus csapatként, amibe olyankor belefért az is, hogy asszisztálhatok Ajtókéknak. Ha Mi fogadott otthon? Gáz, villany és víz az első napokban nem. Aztán már csak a wi-fi hiányzott, de az nagyon. Ennek egyik eredménye az volt, hogy elolvastam négy könyvet, amíg ott voltam; a másik, hogy miután a fogadó srácok nem segítettek, Anával ingyenélők módjára a magunk spanglishével ajtóról ajtóra jártuk a lépcsőházat és internetjelszavakért koldultunk, persze nem szántak meg minket. Miután egy idős hölgy mégis megadta a jelszavát, de az nem működött valamiért, nem erőltettük a dolgot, belenyugodtunk, hogy ha netezni támad kedvünk, át kell fáradnunk a másik lakásba. Egyébként volt saját szobám, amit csak a redőnybe költözött galambokkal kellett megosztanom. A macedónok egy L alakú folyosó ellentétes végén kaptak szobákat, így, ha akartam, egész nap elkerülhettük egymást. Blagojáék sokkal szociálisabbnak és extrovertáltabbaknak mutatkoztak nálam, mégis jól kijöttünk egymással, sokat tréfálkoztunk és beszélgettünk is. Míg én rendszerint nagyokat sziesztáztam délutánonként, ők annál kevesebbet aludtak és ettek valamiért. Egy csomó mindent megtudtam a mai balkáni helyzetről, persze kicsit egysíkúan, görög- és albánellenesen. A komfortérzetünket a főbérlő, Paquita asszonyság minden lehetséges alkalommal igyekezett felturbózni (kivéve a wi-fit); volt, hogy egyedül aludtam a lakásban, amikor beállított, hogy kicseréltessen velem egy égőt úgy, hogy egy szót sem értünk egymás nyelvén.
 |
| Az International Dinner magyarnak álcázott Pick-szalámis prosztó falatkái |
A fogadó spanyolokkal már az első nap sem jöttünk ki túl jól és bár nekem sikerült nagyjából semlegesnek maradnom, a macedónok és a litván csajok már a vérükre szomjaztak a negyedik hét végére. Jordi, a katalán orvostanhallgatók fantomszervezetének egyik helyi vezetője foglalkozott velünk, bár ez legtöbbször kimerült abban, hogy leszervezett nekünk valamit, amit nem akartunk vagy nem úgy szerettünk volna megvalósítani. De, hogy kiemeljek némi jót is: Jordi végigkalauzolt minket Lleida történelmi negyedén, felvitt egy toronyba, ott rasszista történelmi leckét adott, majd hazahúzott. Máskor International Dinnert szervezett, ami tűrhetően sikerült, csak onnan is ő lépett le legkorábban. És kólával itta a pálinkát. A macedónok akkor akarták először megölni őt, amikor leszervezett nekünk egy 150 euró/fős értelmetlenül fellengzős hétvégét a Pireneusokban valami ismerősének a négycsillagos hoteljébe. Mikor kollektíven megtagadtuk a részvételt (a minden mozdulatomat átható kelet-európai anyagiasság természetesen bennem is indulatokat szült), Jordi elkapált minket fészbúkon és azóta sem sikerült vele érdemi kommunikációt folytatni. Egyedül utolsó héten jelent meg Paquitával, hogy átnyújtsa az okleveleinket és visszaszolgáltassa a jogtalanul beszedett lakáselőleget.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése