A két angyali teremtés segítségével felkeveredtem valahogy a Ryanair FR 8357-es járatszámú gépére és kis késéssel, 15 óra után nem sokkal fel is szálltunk. Az összetöpörödött épületek, a felhők és a beömlő napfény kellemes összhatást biztosítottak a három órás út alatt, aminek nagy részét a többi utassal együtt átaludtam én is. Kilépve a T3-as manchesteri terminálból valahogy belefutottam a leendő munkatársaimba is, az összes ott cigizett az arra kijelölt helyen. A transzfert eredetileg bonyolító mogorva Dusan helyett az életvidám cseh fuvaros, Michal jött értünk egy Volkswagen Transporterrel. Amint mind a nyolcan bekászálódtunk a kocsiba, el is eredt az eső és kezdetét vette egy GTA: Manchester-szerű bemutatás sofőrünk által, ahogy végigsuhantunk a városba vezető forgalmas utak egyikén. Körgyűrű körgyűrű után maradt el, az izgalom pedig a tetőfokára hágott, hogy mi lesz, és mi lesz hiánycikk leendő szállásunkon. Néhány óra alatt otthonra lelt mindenki, bár a három egyedülálló emigránslegény - köztük jómagam - abban a tudatban hajtotta álomra a fejét a külvárosi éjben, hogy csak néhány napig kell meghúznia magát a Graver Lane-i házban.
Tulajdonképpen nem bánom, hogy itt ragadtunk végül, a legtöbb szállással ellentétben nekünk kezdettől fogva volt Wi-Fink, áramunk, normális fürdőszobánk, tényleg semmi gáz nem volt. De azért az hiányzott egy hétig, amíg meg nem csinálták a fűtést. Annak a hét napnak a nagy része kényszersétákkal és "paplany alá bújással" telt - Jani, a vígkedélyű székely srác szavajárásával élve. Nagyon messze persze a séták alkalmával sem mehettünk nézelődni, mert állandó készenlétben kellett állnunk, ha esetleg jönne a hívás, hogy 10 perc múlva itt van értünk a furgon és költözhetünk. Ezt az állapotot megszüntetendő pénteken ismételten felhívtuk az Irodát (mivel érdemi előrelépés nem történt) és önként vállaltuk, hogy itt maradunk, nem kell másik hajlék. Maga a szállás egy igazi átjáróház amúgy, leginkább egy közép-kelet-európai karneválhoz tudnám hasonlítani az egészet: magyarok, csehek, szlovákok, lettek éldegélnek itt ideig-óráig, aztán távoznak, hogy helyeiket az öreg kontinens által kiokádott újabb lakók töltsék fel. És ha már feltöltés, fura módon itt a gázt és villanyt is fel kell tölteni, mint valami telefont, az ember kivesz az alagsori gázórából egy műanyag rudat, azt elviszi a legközelebbi kisboltba, ahol rápakolják a kívánt összeget. Kényelmetlen megoldás, mert állandóan monitorozni kell, hogy hány font is van még az egyenlegen.
A szállással kapcsolatos komplikáció azonban semminek tűnt a munkaügyi bonyodalmakhoz képest. Két nappal az érkezésem után jutottam el először az Irodába, ahol kiderült, hogy egy kis csapat inkompetens és ignoráns luvnya viszi az egész kócerájt a hátán. Miután közölték, hogy hármunknak át kell cuccolnunk majd máshová (kamuköltözés), jött a gyomros, hogy 5-10 munkanapon belül lesz állásunk, előbb ne is zaklassuk őket érte. Egy hét múlva jött az sms, hogy másnap reggel 5:45-kor legyek a pick-up ponton (15 perc séta a kéglitől) és visznek regisztrálni a boltoni Tesco raktárba. Körülbelül húszunkkal töltettek ki egy csomó papírt meg részt vehettünk egy fantasztikus minitúrán a hatalmas raktárban, ahol egyszer majd talán dolgozóként is járkálhatunk. És ennyi, itt tartok most, munkáscipő beszerezve, bankszámla megnyitva, várok a mágikus hívásra, hogy köldökszösztermelés helyett kezdhessek már dolgozni. Húsvét miatt legkorábban kedden. Ugyanakkor kezdek kacsintgatni más irányokba is, van itt Job Centre, a netes jelentkezésem kinyomtatott változata pedig már ott figyel a McDonald's és KFC munkaügyeseinek kezében. Addig pedig tengetem munkanélküli mindennapjaimat a második legfontosabb angol városban.
Miből áll egy átlagos napom? Felkelek viszonylag emberi időben (előre lealszom a következő évek áttanulós éjszakáit, pazarlás vagy sem, itt nincs bűntudatom a sok szieszta miatt) és belapátolom a zabkását, amire rákaptam mostanában. Úgy minden második nap járok kaját venni, igyekszem spórolni természetesen, de nem vészesek az árak, főleg az itteni bérekhez képest. És gyalog járok mindenhová. A belváros 6, az Iroda majdnem 7 km, kis híján fél napos program beütemezni egy-egy látogatást, de kissé drágák a tömegközlekedés tarifái, keresetem nincs, szabadidőm viszont annál inkább, úgyhogy win-win. Soha ennyi sorozatrészt nem néztem még és olvasok is egy csomót (de azért próbálom beosztani is az egyetlen Kardok viharát, amit hoztam kivégezni). A legtöbb energiát és pozitív hullámot a futásokból merítem. Már a második itteni napomon vágtattam egy kört és azóta is futkározom, amennyit csak lehet. Kikapcsol és közben fel is térképezem a várost, ahol élek.
Bár nem történik jóformán semmi, élvezem az ittlétet. A legtöbb keserűséget az itteni magyarok szállítják, negatív tapasztalataik ecsetelésével próbálják meg lehúzni az embert. Az angolok meg furán beszélnek, néha alig értem őket, de a nők nem olyan rondák és a BMI-jük sem annyira vészes, mint azt otthon képzeltem. Öltözködni nem nagyon szeretnek, hóesésben és orkánerejű szélben is egy szál pulcsiban sétálgatnak, miközben az öt réteg ruhát viselő külföldieket messziről kiszúrja a ronda angol szem. Leginkább a mindenfelé látható tipikus brit téglaházikók tetszenek, nagyon sok variációban léteznek, de bármerre indulok, ilyeneket találok Manchester nagy részén. Praktikusak, egyformák, ugyanakkor egyediek is. Emiatt GPS nélkül könnyen eltévedhet az ember, minden környék nagyjából ugyanolyan a belváros kivételével. Az ikerházak rengetegében néha előtűnik egy-egy templom, kisbolt, szupermarket vagy iskola, ritkábban park, extrém ritkán pedig paneltorony - de az is téglából.
Akárhogy is állnak, illetve nem állnak most a dolgaim, hiába lett a "varázshegyből" a hátsó udvarban álló hatalmas szeméthegy és a munka ígéretéből menekültszerű életforma egyelőre, nem csüggedek. Két dolog van a tarsolyomban: hit és hitel. Az előbbi gyarapszik, az utóbbi kerete fogyatkozik, de még kitart egy darabig. Távolabbi kilátásaim pedig éppen olyanok, amilyen az időjárás errefelé: az egyik pillanatban sugárzóan reményteliek, pár perccel később aztán, amikor a semmiből jön egy eső, hószállingózás vagy kósza fuvallat, menthetetlen, helyrehozhatatlan és reménytelen minden.
Tulajdonképpen nem bánom, hogy itt ragadtunk végül, a legtöbb szállással ellentétben nekünk kezdettől fogva volt Wi-Fink, áramunk, normális fürdőszobánk, tényleg semmi gáz nem volt. De azért az hiányzott egy hétig, amíg meg nem csinálták a fűtést. Annak a hét napnak a nagy része kényszersétákkal és "paplany alá bújással" telt - Jani, a vígkedélyű székely srác szavajárásával élve. Nagyon messze persze a séták alkalmával sem mehettünk nézelődni, mert állandó készenlétben kellett állnunk, ha esetleg jönne a hívás, hogy 10 perc múlva itt van értünk a furgon és költözhetünk. Ezt az állapotot megszüntetendő pénteken ismételten felhívtuk az Irodát (mivel érdemi előrelépés nem történt) és önként vállaltuk, hogy itt maradunk, nem kell másik hajlék. Maga a szállás egy igazi átjáróház amúgy, leginkább egy közép-kelet-európai karneválhoz tudnám hasonlítani az egészet: magyarok, csehek, szlovákok, lettek éldegélnek itt ideig-óráig, aztán távoznak, hogy helyeiket az öreg kontinens által kiokádott újabb lakók töltsék fel. És ha már feltöltés, fura módon itt a gázt és villanyt is fel kell tölteni, mint valami telefont, az ember kivesz az alagsori gázórából egy műanyag rudat, azt elviszi a legközelebbi kisboltba, ahol rápakolják a kívánt összeget. Kényelmetlen megoldás, mert állandóan monitorozni kell, hogy hány font is van még az egyenlegen.
Miből áll egy átlagos napom? Felkelek viszonylag emberi időben (előre lealszom a következő évek áttanulós éjszakáit, pazarlás vagy sem, itt nincs bűntudatom a sok szieszta miatt) és belapátolom a zabkását, amire rákaptam mostanában. Úgy minden második nap járok kaját venni, igyekszem spórolni természetesen, de nem vészesek az árak, főleg az itteni bérekhez képest. És gyalog járok mindenhová. A belváros 6, az Iroda majdnem 7 km, kis híján fél napos program beütemezni egy-egy látogatást, de kissé drágák a tömegközlekedés tarifái, keresetem nincs, szabadidőm viszont annál inkább, úgyhogy win-win. Soha ennyi sorozatrészt nem néztem még és olvasok is egy csomót (de azért próbálom beosztani is az egyetlen Kardok viharát, amit hoztam kivégezni). A legtöbb energiát és pozitív hullámot a futásokból merítem. Már a második itteni napomon vágtattam egy kört és azóta is futkározom, amennyit csak lehet. Kikapcsol és közben fel is térképezem a várost, ahol élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése