A világ vége úgy látszik, ezúttal elkerülte az emberiséget. Bármi is lesz ugyanakkor a nagy Mindenség egészével, azt tudom, hogy az én részemről az eddigi életemnek vége. Azonnali hatállyal. Ezúton szeretnék elnézést kérni azoktól, akikkel jó darabig nem fogjuk látni egymást és ehhez hasonló helyzetben számítottak volna tőlem némi magyarázatra vagy legalább egy búcsúszóra. Csupán néhány esetben éreztem úgy, hogy indoklással tartozom az önkéntes száműzetésemről, velük pedig többé-kevésbé megosztottam, amit akartam. Természetesen az odahaza várókkal is egyeztettem, nem lenne helyes dolog éppen azt a két embert kihagyni a döntéshozatal metódusából és őket kész tények elé állítani, akiktől anyagilag (is) függök.
Miért is magyarázkodom akkor itt, ha még a dékániban is bőven elég annyi, hogy: "személyes okok miatt úgy alakult, hogy ki kell vennem egy taktikai passzív félévet"? Mert elejét szeretném venni az esetleges kérdéseknek, helytelen feltételezéseknek vagy fölösleges aggodalmaknak. És mert, bár a vizsgaidőszak kellős közepén mindenkinek akad anélkül is nagyobb problémája, mint hogy a tyúkszaros kis életválságomról hallgasson melodrámát előadásomban, valamilyen formában igényem van arra, hogy dokumentáljam a soron következő történéseket. Múlt csütörtökön költöztem haza, az előtte való 10 napot azzal töltöttem, hogy lehetőleg minél kevesebb feltűnéssel bezsákoljam a kötelező tárgyaim aláírásait, hogy jövő decemberben ugyaninnen folytathassam, egy csonka szemeszterrel, ami csupán a vizsgaidőszakot, mint a félév lényegét tartalmazza. Szóval meglehetősen jól jöttem ki végül, hogy ezt így meg lehetett a gyakorlatban is csinálni: mintha a pályafutásomnak ezen a pontján nyomtam volna egy pause gombot. Furcsa volt a mindennapi betevő intézetlátogatások közti időt kitölteni, hiszen más kötelességem ekkor már nem volt, csak előkészíteni a megpattanásomat. A fentebb leírt okokból jöttek hát a kis kegyes hazugságok arról, hogy a könyvtárban farmakot tanulok, miközben a Gellért-hegyen sétálgattam, szaunáztam vagy éppen az IKEA-ban múlattam az időt. Viszont így legalább biztosra vehettem, hogy nem csak pillanatnyi elmebajom van, hanem kristálytisztán erre vágyom, ez nem változott a másfél extra hét alatt.
Harry Potter anyukájának nemrég megjelent könyvének magyar címét vettem kölcsön bejegyzéscímnek, mert egy találó jelzős szerkezettel leírja a mostani helyzetemet. Egy krónikus állapot felgyorsult végstádiumát jelentette számomra az elmúlt pár hónap és az üstökösként zuhanó mélyrepülésből bárhogy is próbáltam kikeveredni (folyamatos megújulási kudarcok, hajvágás, stb.), csak egyre mélyebbre rántott a spirál. Aztán egy vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, nincs más megoldás, csak a lehető legdrasztikusabb: eldobni mindent. Legalábbis átmenetileg. Mert már nincs bennem sem olyan, amit régebben értékesnek véltem magamban, sem olyan, amivé menet közben válni akartam. Csak valami cél nélküli lebegés, értékrend nélküli létezés, ami nem vezet sehová. Azt éreztem, hogy annyira lejöttem az életről, hogy nem élném túl a szokásos módon a telet, a legkisebb stressz is abnormális reakciókat váltott már ki belőlem (Ede tudna mesélni), mit csinált volna akkor egy akkora stresszzuhatag, mint egy vizsgaidőszak.
22 befejezett évemmel itt a lehetőség, hogy az elkövetkező egy évet (szabad vagyok december közepéig!) arra használjam, hogy összeszedjem magam, stabilizálódjak mentálisan, esetleg átéljek valami újszerű testi-szellemi kalandot. Ez a blog talán alkalmas lesz arra, hogy megőrizze a kiugrási kísérletem utáni történések esszenciáját. Terveim vannak dögivel, nem szándékozom itthon élősködni néhány hónapnál tovább, de erről majd később. Egyébként nem érzem magam sunyinak, sőt, ez valószínűleg eddigi életem legvagányabb dolga, a legmerészebb lépés, amit korlátoltságom ellenére képes voltam megtenni. Tudom, van, ami elől nincs menekvés, mégis remélem, ha egy év múlva visszatekintek, azt mondhatom, érdemes volt megbolygatnom a Mindenséget.
Harry Potter anyukájának nemrég megjelent könyvének magyar címét vettem kölcsön bejegyzéscímnek, mert egy találó jelzős szerkezettel leírja a mostani helyzetemet. Egy krónikus állapot felgyorsult végstádiumát jelentette számomra az elmúlt pár hónap és az üstökösként zuhanó mélyrepülésből bárhogy is próbáltam kikeveredni (folyamatos megújulási kudarcok, hajvágás, stb.), csak egyre mélyebbre rántott a spirál. Aztán egy vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, nincs más megoldás, csak a lehető legdrasztikusabb: eldobni mindent. Legalábbis átmenetileg. Mert már nincs bennem sem olyan, amit régebben értékesnek véltem magamban, sem olyan, amivé menet közben válni akartam. Csak valami cél nélküli lebegés, értékrend nélküli létezés, ami nem vezet sehová. Azt éreztem, hogy annyira lejöttem az életről, hogy nem élném túl a szokásos módon a telet, a legkisebb stressz is abnormális reakciókat váltott már ki belőlem (Ede tudna mesélni), mit csinált volna akkor egy akkora stresszzuhatag, mint egy vizsgaidőszak.
22 befejezett évemmel itt a lehetőség, hogy az elkövetkező egy évet (szabad vagyok december közepéig!) arra használjam, hogy összeszedjem magam, stabilizálódjak mentálisan, esetleg átéljek valami újszerű testi-szellemi kalandot. Ez a blog talán alkalmas lesz arra, hogy megőrizze a kiugrási kísérletem utáni történések esszenciáját. Terveim vannak dögivel, nem szándékozom itthon élősködni néhány hónapnál tovább, de erről majd később. Egyébként nem érzem magam sunyinak, sőt, ez valószínűleg eddigi életem legvagányabb dolga, a legmerészebb lépés, amit korlátoltságom ellenére képes voltam megtenni. Tudom, van, ami elől nincs menekvés, mégis remélem, ha egy év múlva visszatekintek, azt mondhatom, érdemes volt megbolygatnom a Mindenséget.
