Egy 1989-es szilveszteri buli melléktermékeként láttam meg a napvilágot Pécsett, a városban, ahol apám tanult, éppen 1990. szeptember 16-án. A nagykanizsai kertvárosi és panelsulis miliőben szocializálódtam egészen 2002-ig, aztán pedagógus szüleim válását követően az öcsémmel péntektől péntekig tartó ciklusokban váltogattuk hajlékainkat. Így egyszerre voltam városlakó, vidéki, bejáró és panelpatkány. Óvodásként rendkívül érzékeny voltam, szerettem sírni és a defekációs ingeremet elnyomni. Kisiskolásként nőttön-nőtt a tanulás iránti affinitásom, elkezdődött a tízéves zongora-pályafutásom és kialakult az olvasás iránti szeretetem. A fájdalmas "kisballagás" után nem is volt kérdéses, hogy a helyi elitgimiben akarom folytatni a tanulmányaimat és egy utolsó módosítás után a nyelvi osztály helyett tárgyév szeptemberében már a reálosztály termének bal szélső oszlopának harmadik padjában ültem 15 évesen, parasztbajszosan. Gimisként szerettem a kisaulában rostokolni, régi filmeket nézni és csavarogni mindenfelé. A másodévben induló színjátszókörben összetalálkoztam tiniénem szellemi-lelki párjával, akivel több évig egészítettük ki egymást kimondatlanul és kimondhatatlanul. Attól kezdve az életem mintha egy indie film lett volna egészen a ballagásomig. Az egyre erősödő humán vénám csak arra volt jó, hogy összezavarjon és elhomályosítsa a jövőképemet. Tizenhat évesen anglisztikára akartam menni, aztán mégis a biosz-kémia duót vettem fel faktnak és utolsó évre azt is eldöntöttem, hogy milyen tökéletes kombinációja is az emberekkel való foglalkozásnak és a komoly tudományos munkának az orvostudomány, így errefelé vettem az irányt. A gólya(fos)táborból sajnos csak az arcomat hetekig díszítő szemherpeszt sikerült hazavinnem szuvenírként és bár próbálkoztam, később sem sikerült azonosulnom az exhibicionista, zabolátlan instruktorléttel. Egyetemistaként szerettem Budapestet random helyekben és időkben megismerni, plazmát adni és alkalomadtán aljasodni egy jót. A társamtól való elszakadás, az elhivatottság hiánya nyomán fellépő stressz és addigi értékeim degradálódása ellenére sikerrel vettem az egyetem első három évét. Aztán tavaly november környékén az elviselhetetlenségig fokozódott introvertáltságom, ezért magam mögött hagyva a depresszió Rezső téri melegágyát megpattantam a felelősség és a magába szívó spirál elől. A 2013-as év első fele rehabilitációval telt: januártól futok egy csomót, belekóstoltam új munkakörökbe és próbáltam felkutatni az elveszett értékeket bel- és külföldön egyaránt. Így telt az elmúlt huszonhárom évem.
