Arcom aktuális poétikája

Úgy kezdődött, hogy lettél és

rögtön megihlettél.

Emlékszem, ahogy a szádat szemlélem,

kinn a parkban a padon apadok

érted, aki kérted az igazat és meg is érted azt,

beengedtél ágyadba és ágyékodba,

hajlatodba, hajlékodba,

kaptam és befogadtam a jót,

édesítettem neked a szót.

Aztán elhajtottam a párom, párrombolás,

nélküled tombolás, párfordulás,

veled elbánás, békességben elválás;

igaz, néha gondolok csak rátok,

ki pucolja most a csakrátok.

Semmi-vonta vonat untat,

kiutat kutat, lever a víz, íme a kvíz:

hol szálljak le, hol várjak be

egy állomást, egy álló mást?

Van, hogy a nappal elsuhan az appal,

ami összead nap mint nap, mint a pap,

de itt csak pocsék pöcsök, olcsó lőcsök, löttyedt csöcsök,

legtöbbünk önbizalma egy macska többhetes pucolatlan alma.

Minél titkosabb a vágyad,

annál lucskosabb az ágyad.

Tekeredik a hurok a szavadon,

keveredik a burok s a vadon,

takar a karom, takarodom, ha akarom,

nesze egy random bejegyzésrom:
"Jó félórával a kijelölt kelésidő előtt ébredek vendégágyamban a főváros nyolcadik kerületében, egy időközben peremvidékivé lett betonkaptár negyedik emeletén. Kitántorgok a kiszellőztethetetlen, konstans bagószagban, meglögybölöm arcom, esetleg vizelek is; ha úgy van, nyelintek pár korty panelvizet annál a hosszú és fröcskölő csapnál a miniatűr, ablaktalan fürdőszobában. Felkapkodom izzadt, elnyűtt ruházatom, kibocsáttatást kérek a rácson át, levitetem magam a lifttel és végre friss levegőt szívhatok. A kontaktlencse - mint minden éjjel - most is szaruhártyáimra égett, pislogok, fokozatosan nyerem vissza látásom, miközben eldöntöm, ma reggel mely útvonalat választom hazafelé a tömegközlekedési repertoárból. A villamos megbízhatatlanabb, de gyorsabb, a metró kevésbé szeszélyes, de unalmas megoldás, hogy minimális késéssel érjek előbb albérletembe, majd elnagyolt reggeli készülődés után az angyalföldi tébolydába, hol nemrég állást vállaltam."

Egy jó meleg kocsmában,

az emberiség mocskában,

magában öblögető,

magának töltögető

hat kan karnyújtásnyira

homályos már annyira,

hogy a bornak hazudott

duna-tisza közi szájvíz

a gyomorból felröppen egy böffel,

csúszik a keserű két sörrel,

vedelés,

vedd el és

idd el,

hidd el,
igaz az intel,

harsogom lejjebb egy kvinttel:
idő kell és rendben lesz minden.

Mocsarak és vázalakosztályok

Prológus

Volt egyszer egy valamirevaló legény. Ahogy szakálla pelyhesedni kezdett, úgy döntött, elindul szerencsét próbálni. Fogta hát a batyuját, batyujában hamuban sült pogácsáját, és útnak indult. Ment-mendegélt, míg egy rengeteghez nem ért. Sűrű volt a rengeteg, nem sok napfény szűrődött be a vén fák lombjai között. A legény beljebb és beljebb hatolt. Napvilágnak híre-hamva sem volt már, a rengetegnek azonban nem akart vége lenni. Eltévedt a legény, hasztalan bóklászott fel s alá. Végre-valahára egy tisztáshoz ért, mikor már botladozott a fáradtságtól. Holdfényben fürdött a tisztás, de a súlyos ködön át, ami megülte a rengeteg alsóbb szintjeit, alig lehetett látni valamit. Egyre hűvösebb lett a levegő. Ahogy fogvacogva előrelépett egyet a legény, lába alatt süllyedni kezdett a talaj. Olyan iszonyatos erővel kezdte el húzni maga felé a föld, hogy torkán akadt a kiáltás is. Kapálózott a legény, ahogy ereje engedte, de nem bírt a sártengerrel. Mire kettőt pislantott, feje búbjáig elmerült a mocsárban. Ahogy lassan elkezdte kilehelni lelkét, különös látomása támadt.


Felcserepesedés

A legény egy kisfiút látott. Olyan elevenen érezte őt, mintha csakugyan a bőrébe bújt volna. A fiú, mit sem tudva a benne burjánzó gócról, szerette magát ártatlannak és tisztának érezni. Dolgos volt, szorgalmas, nem tekintett aggódón a messze jövendőbe. Csendes, értelmes gyereknek ismerték, olyasfélének, akiből a legtöbb felnőtt szerint "lesz valaki". Felcseperedőben mindig arra vágyott, hogy mielőbb teljes értékű nagykorú legyen. Amikor azonban összetörte leköszönő boldog gyermekkorának vázáját, a cserepeket sehogy sem sikerült összetapasztania egésszé többé. Legalábbis nem egy igazi vázává. Helyette kettő kisebbet eszkábált valahogy össze. Ahogy tágult számára az univerzum, mind nehezebb volt a két vázát cipelni. Az egyikben Ábel élt, a másikban Káin lakozott.


Vázalakosztályok

A szomszédos vázalakosztályok bérlői nem jöttek ki valami jól egymással. Ábel puritán kis szerzetesi cellát rendezett be, Káin ösztönbödönben, mint börtönben tengette mindennapjait. Ábel inkább az egyedüllétet vágyta, Káint csak hatalmas étvágya, más nem motiválta. Káin kívánta a húst, szomjazta a rosszat és az éj leple alatt szörnyűségeket cselekedett. Ámokfutásaiért nappal Ábel bűnhődött, aki nem vetette meg a szenvedést - önmagáért sem. Ábelé az örök kárhozat, míg Káin újabb kör pezsgőt hozat. Ábel lámpással világított, Káin a sötéttől nem tágított. Egyikük csöbörben, másikuk vödörben. Ahogy teltek az esztendők, mind jobban fészkelődtek börtönükben a vázahősök. Ábel kapott az arcába SSRI-t, amikor Káin arra készült, hogy elhagyja a szerájt. Lassan pattanásig feszültek az indulattéglák, hullott a vakolat a fejekre. A létező legkisebb erőbehatás - egy közeli pupillatágulás, egy álomba szenderedést megelőző finom kézremegés vagy egy madárfióka első szárnycsapása keltette légáram - is elegendő lett volna, hogy leomoljanak a falak. Külső hatás azonban nem létezett, ami hajléktalaníthatta volna a bibliai nevű önkényes vázafoglalókat. Csak egy kisfiú egyedi neuronhálózatából tüzelő szinapsziskombináció tudott véget vetni a félresikerült lelki agyagedényezésnek.

Ripityára törődés

A kisfiú emberfeletti ordítást hallatott, miközben teljes erejéből egymáshoz csapta agyában a két szörnyszülött amforát. Húsdarabok, testkupacok, bűnszilánkok, vágytörmelékek szóródtak szerteszét. A nagy csörömpölésben Ábel elrohant, Káin elrohadt. Alternatív jövő/múltképének cserepei beterítették a nagyszobát. A fiú leheveredett rájuk, hátát bökték az élesebb darabkák. Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, benntartotta pár pillanatig, majd szép lassan kieresztette az elhasználódott levegőt. A következő légvétellel együtt szemhéjai kinyíltak, szája pedig kimerült, szolid kis mosolyra húzódott. Semmiféle cserepek nem voltak a szobában. Tudta, hogy a fetrengésnek vége, valami megváltozott. Alig várta, hogy belevethesse magát a vázaalkotásba.


Epilógus

"Élek vagy halok? Ez már a mesebeli öröklét?" Morfondírozott magában a legény. Magánál volt, de már nem saját porhüvelyében leledzett. A hosszú esztendők múltán megkérgesedett, kiszáradt mocsárban megeredt egy erecske az összeálló vízcseppekből. Ez az apró éranomália volt a legény, aki vízzé vált elmúltában. "Nem bánom, hogy átalakultam" - így a legény, amikor realizálta folyékony mivoltát. "Hiszen el nem vesztem, és egyre csak dagadok valami ismeretlen forrásból. Ki tudja, egyszer talán patak lesz belőlem, megtalálom az utam és eljutok az óceánig is. Temérdek idő telik el még addig. A mocsarat azonban nem lehet elcsalni." A mocsarat nem lehet elcsalni.