Az utolsó csapáson innen

          42 napnyi távollétre készülök. Egyedül, gondolataim közé száműzve. A rengeteg, az ország és Amerika Anglia után ezúttal Észak-Spanyolországban próbálok szerencsét zarándoklat formájában. Egy alternatív, hibrid Caminot készülök bejárni: az Északi út és Oviedotól a Primitivo után az utolsó 100 km a mainstream Francia úton vezet el egészen Santiago de Compostelába, Szent Jakab földi maradványainak városába. Onnan pedig már csak néhány nap Finisterre, a rómaiak által ismert világ vége. Ez lenne az elképzelés, aztán ahogy majd alakul, a gépem mindenesetre kedd hajnalban indul és brüsszeli átszállással fogok a biarritzi startvonal mögé lépni.

           Semmi Coelho, semmi vallási meggyőződés, semmi divat. Vagy inkább mindegyikből csak minimális mennyiségű, plusz egy csipetnyi (spi)rituálé. Régóta tervezem már megjárni ezt az ezer kilométert. Néha, rosszabb periódusokban felerősödött az elvágyódásom, legtöbbször azonban csak finoman és csendesen érlelődött a háttérben, hogy tavaly év végén megrepessze a falat. És azóta erre ment ki minden, ezért akartam a lehető leggyorsabb módon (de azért legálisan) pénzt keresni, amivel aztán befürödtem, de legalább úgy alakult, hogy szeptember helyett egy jóval kedvezőbb időszakban tehetem meg az utat.

Próbatúra Nagyrécse határában

          Az elmúlt egy hónapban, miközben aprólékosan összegyűjtögettem a felszerelést,  még volt alkalmam kicsit belekóstolni az éjszakai műszakok világába és egyéb értékes taplasztalatokkal is gyarapodtam a műanyagfröccsöntés terén. Aztán mire feleszméltem, el is jött az idő, hogy nekiálljam összepakolni a hátizsákomat, ami jó darabig most az egész háztartásomat fogja jelenteni. Amikor utoljára ilyen kaliberű csomagolással vesződtem, Angliába készültem éppen. Mivel most minden gond(olat)om a Camino körül forgott, ritkán jutott eszembe a szigetországi kis kiruccanásom. Különös, hogy néhány hét elteltével máris mennyire megszépültek az emlékeim, pedig nem sok percét élveztem őszintén az ottlétemnek. Időnként mintha rés nyílna egy párhuzamos univerzumba, amelyben ott maradtam örökre Manchesterben, új életet kezdtem és egyszerű, de tartalmas létezést folytattam anélkül, hogy visszanéztem volna arra a gigantikus kupac ganéra, amit itthon felejtettem gőzölögni. Nézek át a résen, és miközben vágyom oda, az agyammal tudom, hogy sikerült megint idealizálnom egy világot, ami sosem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna, mégis csábító a potenciál, ami benne rejlett. Na mindegy, a spanyoloknál legalább szebb lesz az idő. Bár az előrejelzés szerint esni fog legalább egy hétig, hála a baszk fagyosszenteknek meg az óceáni éghajlatnak.
               Az izoláció jót fog tenni, ebben biztos vagyok. Ímhol jön hát az utolsó próbatétel, egy végső szabadulási kísérlet, egy esély a megnyugvásra. Talán túl sokat várok; óvatosnak kell lennem. Ennél tovább már nem lehet menekülni.