Rendesen feldúlt legutóbbi, pénteki ügyeleti szolgálatom, kumulálódtak az indulataim. Értelmiségi vagyok, proli aszcendenssel. Ennek megfelelő vérmérséklettel ventilálok most virtuálisan. Úgy érzem, klaviatúrát kell ragadnom, mert tiszta lelkiismerettel aligha tudom tovább folytatni - így, a magyar állami egészségügyben eltöltött 15 hónappal a hátam mögött. Elegem van. Ordítani tudnék. Szeretem az elmegyógyászatot, úgy érzem, megleltem a hivatásom, imádok a betegekkel foglalkozni, de egyre kevésbé tudok erre koncentrálni, miközben rohadnak körülöttem a színfalak.
82219-es pecsétszámmal végzem egészségügyi tevékenységem. 2016-ban diplomáztam és tavaly szeptember óta dolgozom pszichiáter rezidensként egy fővárosi ("a" fővárosi) intézet különböző pszichiátriai osztályain. Október havi munkabérem 164159 forint volt, ami magában foglalja a három ügyelet utáni járandóságot és némi veszélyességi pótlékot. Az ENKK által utalt további juttatásom a hiányszakmának minősülő pszichiátriai képzésben részt vevők számára igényelhető nettó 150000 forintos havi ösztöndíj, ami a képzés öt éve alatt jár. Ezért cserébe tiltott a hálapénz elfogadása (paraszolvencia-ellenességem külön esszé témája lehetne) és vállalnom kell, hogy szakorvossá válásom után további öt évet az állami egészségügyben töltök Magyarországon, különben köteles vagyok visszafizetni a juttatás teljes összegét. Ezeket csak azért osztom meg, hogy nyilvánvalóvá váljon: nem (elsősorban) anyagi problémáim vannak. A közvetlen munkáltatómmal és az egész egészségügyi rezsimmel szemben bennem feltámadt morális aggályok, etikai kétségek, szervezeti és ellátási hiányosságok, demotiváló környezet, a közelgő humánpolitikai katasztrófa és a központi szervek felé indokolatlanul szervilis működésmóddal kapcsolatban szeretnék kikelni magamból.
A héten felmondott jelenlegi osztályom osztályvezető-helyettes főorvosa. Nem beszéltem vele, meglepve nem nagyon vagyok, csak végtelenül sajnálom, hogy egy kiváló kolléga és szakorvos hagy el minket. Igazából nem tudom, pontosan miért döntött így, de nem is lényeges ez most, a lehetséges milliónyi okból bármelyiket meg tudom érteni és el tudom fogadni. Nem szándékozik tovább sziszifuszkodni, amikor kínálkozik más megoldás is kenyérkeresésre középkorúan, családi felelősséggel a nyakában.
A nyugdíj előtt álló szakorvos, akivel párban ügyeltem volna ezen az ominózus napon, kritikus egészségügyi állapota miatt kénytelen volt lemondani a szolgálatot - igaz, kis híján a kapuig be tudta vonszolni magát, így legalább megnyugodhattunk, hogy életben van. Ez az egyik életpályamodell. Szó szerint kihalni a rendszerből.
A rezidensek többsége friss szakorvosként azonnal pattan tovább, bármilyen jól is hangzik az egyre több ügyelet, az egyre szorosabbra húzódó igazgatósági hurok és leszabályozottabbá váló napi működés, a szakmai megfontolások alárendelése finanszírozási szempontoknak. Furcsa, hogy annyi vonzereje még maradt az intézet táblájának, hogy idecsábítson néhány szerencsétlen rezidens kollégát, akik már egy vagy több egyéb fővárosi pszichiátrián eltöltöttek pár kellemetlen hónapot és még nem ment el a kedvük az egész szakmától. Nem sokkal később konstatálniuk kell majd, hogy innen már nem lehet továbbmenni, vissza meg sehova sem érdemes. Egy bajtárs hamarosan Franciaországba távozik és senkinek sincsenek illúziói, visszatér-e még. Akad szakorvos, aki régóta Skandinávia felé kacsintgat és hónapok kérdése csupán, hogy elhagyja az országot - természetesen szintén retúrjegy nélkül.
Visszakanyarodva a tegnapi ügyeletre: szükségem volt belgyógyász segítségére, ezért felhívtam az ügyeletes telefonjukat. Kétszer hangpostára kapcsolt. Harmadszor felvette a megszeppent, töretlenül kedves, mégis elgyötört hangú rezidens, akitől segítséget tudtam kérni. Egyszerre érkeztünk a kórházba tavaly, azóta is csodálom, hogy - az akkor kezdő négy belgyógyászaspiránsból egyedüliként - ő még mindig itt dolgozik. Döbbenettel konstatáltam, hogy belgyógyászatunkon aznap éjszaka másodmagával ügyel, egy szintén tavaly végzett kollégával. Tehát két rezidens ügyel - igaz, egyikük már csak visszajár egy kis fizetéskiegészítésért, inkább elment háziorvosnak képződni. Később az este folyamán kiderült, hogy egy belgyógyász szakorvos is van ugyan a házban (este fél tíz körül hívott minket), de ő nem ügyel, csak még mindig itt van, kicsivel több mint öt órával a hivatalos munkaidő lejárta után. Igaz, lehet, hogy haza sem ment, mert reggel egyébként ő vette át az ügyeletet. Nem pusztán a megfeszített munkatempó, a sok ügyelet, a kevés pénz, de a közeli másik (szuper)kórház ledobójának szintjét célzó megbecsülésük is sikeresen tántorítja el a belgyógyász rezidenseket, évente hármat-négyet, akik mögött pár hónap múlva becsapódik az ajtó és eszük ágában sincs többé visszanézni.
Átmentem régi részlegemre, megnéztem egy beteget és a mindig odaadó, szeretetteljes, a végsőkig kitartó ápoló kollégák szokás szerint megkínáltak némi kávéval és harapnivalóval. Akadályoztam őket az esti tisztázásban, mégis leültek velem és elbeszélgettünk kicsit, mi a helyzet ezen a szárnyon. Fogalmam sincs, hogyan bírják még ezek az emberek, az egészségügy első vonalbeli harcosai ezt a mindennapos szervezetüket és lelküket strapáló, alábecsült munkát végezni méltatlanul alacsony fizetésért. Alig ismerek olyan nővért, akinek ne lenne még legalább egy munkahelye, de a harmadállás sem ritka, legtöbbször család mellett. Szóval a főnővér - aki éppen beugrott valaki helyett - nem tud megszabadulni inkompetens, kollégáit szarban hagyó munkatársától, mert akkor lehetetlenné válna a beosztás megszülése. Érthető módon az egyre súlyosabb problémát jelentő demens idősek ellátása nem sokak számára vonzó, nem tolong a friss munkaerő itt sem.
Ami a pácienseinket illeti, csak banális, mindenki számára szemet szúró dolgokat tudnék leírni. Hogy mennyire szégyellem magam, amikor meglátom, szorgos nővéreink milyen minőségű kosztot osztanak nekik napi háromszor. Hogy hogyan küldözgetik egymás között az ellátók az OMSZ kapacitásait feleslegesen terhelve szerencsétlen betegeket. És a többi, és a többi.
Pár hete örömmel és büszkeséggel tájékoztattak körlevélben, hogy gyógyító, oktató és kutató munkánk elismeréseként intézetünk elnyerte a Kiváló Országos Intézet és Szakkórház 2017 díját. A pofámról lesül a bőr, miközben belegondolok, milyen lehet a többi egészségügyi intézmény színvonala, ha így nyerni lehet, de legalább ebben az alternatív, elhazudott valóságban jól vállon tudjuk veregetni magunkat és egymást.
Meddig választjuk még a kisebb rosszat és műveljük a betegellátást ilyen nívón, ilyen körülmények között? Miért nem állunk fel, emeljük fel a hangunkat? Miért mártírkodunk egymás között, miközben bármit meg tudnak csinálni velünk felülről?
Mert homo kádárikuszok vagyunk, akik már az átkosban is tudták, hol a helyük. Nagyon jól tudjuk, mi folyik az országban, elfordítjuk a fejünket és beletörődünk bármibe. Tisztában vagyunk a szexuális zaklatásokkal, mégis évtizedeknek kell eltelniük, hogy azok botrányként kipattanjanak. Ócska körlevelekkel próbálnak elnémítani, megtiltani a egészségügy helyzetéről való nyilatkozást. A rendes kutya nem harap abba a kézbe, ami enni ad, ugye?
