Alvázlat

I. Tested

Hús, zsír, szőr.
Ez itt a tested, ahogy a kanapén tesped.
Bőrkeményedés, vadhús, zsírcsomók,
viszketés, sajgó harapásnyomok.
Mocskos talp, kérges tenyér,
lábadon megpattan egy kósza visszér.
Lüktetnek a véredények,
felhámoddal beterülnek a szobanövények.
Hús, zsír, szőr.

Fül, szem, bőr.
A hangja állati. Izzad, szaglik és szelel,
ha kérdezem, megremeg, de nem felel.
Igényli, hogy szépen megöntözd,
ami kisarjad vaskos combjaid között.
Legjobban akkor szeretem,
ha szunnyad az élő szövetpáncél,
ráncai nélkül megnyugszik pár arcél.
Fül, szem, bőr.

Fog, csont, ín.
Benned lenni nekem kín.
Kopog a köröm,
hátadon a kiserkenő vér: öröm.
Tested ellenem eszközöd,
de hozzá persze nincs közöd.
Fog, csont, ín.

Fogalmad sincs,
ez a mikrokozmosz
nekem mit okoz most.


II. A vágy

Mohó és telhetetlen,
jóllakatni - mint gyermeket - nem lehet.
Hozzám ugyan nem ér, nem kér soha,
de követel és bánt, mint egy mostoha.
Lelkemet mocskolja és fojtogat,
nyers, durva és gyújtogat.
Kilakoltatnám, száműzném,
vagy bebörtönözném, ha tehetném.

Falad kaparva,
lucsokban
előtted
térden
csúszva
könyörgök, kérlek:
tartsd magad, míg elérlek!


III. Szerelmed

Szeretnék szívedbe markolni,
aortádba vackolni,

átjutni a résen,
ahogy passzírozol a présen,

átbújni a tű fokán
és felkelni idejekorán.

Zuhannék veled millió mérföldet,

tudod, a mi gépünk sosem ér földet.

Slamtember közepén

Jó, hogy hazatérni mindig lehet, ha már úgy lehet, Pesten elfogy a lehelet.

Naphosszat hoz a nap rosszat,

nincs panoráma, jöhet a drága dráma eszcitaloprámra várva.

Hazavár egy szocreál koli, ami pokoli,

ahol nincs terem, gyötrelem, ami megterem.

Megvan öt hatod. Hagyhatod? Államvizsgáig hány napkelte kell, te?

Kettő-hetvenhárom. Nem várom, nem is látom,

mit vakarna ma a karma karma a felszínen, ezen a helyszínen.

Hiábavaló az útravaló,

széthullt identitás a társ,

közelít egy jövőkép, fogadnám el jövőképp?

Rút a józsefvárosi út, éji zarándokút kíséri a borút.

Mert ha a mélyből a kéj felkél, ami éjjel kél, van, aki szájjal széjjeltép.

Egy füstös szobában magamban magomban, magányban megyek le alfába a mag-ágyban, ma gány imában veszni el a mában.

Igénytelenül fekszem az ágyon, mert amire igényem van, amire vágyom,

arra nincs épkézláb magyarázat, csak épp kéznél ledobált ruházat.

Hiábavaló az útravaló,

széthullt identitás a társ,

közelít egy jövőkép, fogadnám el jövőképp?

Már közelebb a harminc, mint a húsz, kívül harc nincs, belül vagyok túsz.

Mint határátkelést a sok szír, bénít univerzális kín, ez a szplín, ami itt ok, nem titok.

Mint a nyirok, cirkulálok a melóban a telóval,

ami becsörög, ücsörög altestem bárhol, ez egy irodai bár, hol
félig élek; félek, lélek adott, tudás nem adatott, nincs adat ott.

Hiábavaló az útravaló,

széthullt identitás a társ,

közelít egy jövőkép, fogadnám el jövőképp?

Született az ép szerotonin-háztartás reményében, '15 szeptemberében.

Bánat

Egy mocskos mosdó két hatalmas tükre
Lóg egymással szemben végtelen trükkel:
Magad vagy végtelen hosszú seregben,
Reflexióidba merülhetsz csendesen.

Azt vetíti milliárd versengő tükörkép:
A prizma szivárványíve benned nem ép,
Nem áll össze a bíbor, a lila és a cián,
Mindent elnyel egy vöröslő szégyenóceán.

Felszínre jön megannyi apró vétség,
Eltaposott pókok és minden kétség.
Mind közül attól leszel igazán alávaló,
Amiért a Canossa-járás úgyis hiábavaló.

Sokszor csak úgy irritál a kéj,
Mint egy kezdődő Crohn-fekély,
De nincs bocsánat olyan bűnre,
Melyre lényeged van felfűzve.

Kóstoltál nyomort, máskor zsírszalonnát,
Tavaly bebarangoltad Barcelonát.
De hiába láttál több tucat katedrálist,
Munkásnegyedet, palotát és majálist.

Sosem voltál hős...
És talán sosem leszel nős.
Ha pedig a tükröt összetörni vágyod,
Tudd: sokasítanád szilánkvilágod.

400 nap bizonytalanság

Elmondom, mi bánt. Már nem égnek sokáig a tanulószoba lámpái éjszakánként. Annál inkább tüzelnek szinapszisaim, melyek egyre gyakrabban elevenítik meg lehetséges jövőképeimet. Azt sugallják, nemsokára egyszer s mindenkorra eldől, törpe leszek vagy óriás. Bárhová nézek, minden pixelben újabb kérdőjelet látok, miközben fülemben egyre erősödnek a hiábavalóság szárnycsapásai.

Merre leszek pár év múlva? A tejútszerű időspirál mely karjába fogok kapaszkodni? Hol leszek fellelhető? Csepeli héven, szülőszobán vagy valami kibertérben? Tengerszint alá vagy fölé viszem kibogozhatatlan csomókkal teli batyumat? Mocskos éjszakai buszon kötekedem vagy gázolt galambtetemen sajnálkozom az út mellett? Elitizmus vagy etilizmus, ámulás vagy elmúlás? Nagyszerű kisváros, kisszerű nagyváros vagy középszer lesz osztályrészem? Legyűröm magam végül?

Felesleges menekülni, minden út végtelen körgyűrű. Hiába képzelem magam tengerpartra, hegyek vagy gleccserek közé. A tenger parttalan, a hegyek leomlanak, a gleccserek visszahúzódnak jöttömre. Nincs az a vidék, ahol ne csengene hamisan kétségbeesett üvöltésem: "Elárulni magad nem szabad!" 

Elmondom, mi bánt. Ami most van, az sok a haldokláshoz, de kevés az élethez. A nosztalgiafelhő egyre ritkásabb, bélműködésem egyre botrányosabb, nyilak helyett olvashatatlan pokolfüggvény került a táblára. A kocka el van vesztve.

"Felnőni" 3.

Kezdetben akkora vagy, mint főtt tojásban a kiszelektálódott csirkeembrió - fekete pöttynyi. Nemsokára a világra érkezel, szülőcsatorna-töltelékként vagy a császár új ruhájában. Lassan élesedik látásod, színesedik mozgáskultúrád, nőttön-nő szóbeli megnyilvánulásaid repertoárja, miközben apad a biciklid kerékszáma és dagad a lábméreted. Majd kamaszéveid jönnek, csontok nyúlnak, szőrszálak serkennek hajlataidban: lavinaszerűen változik a világ bizonyos hormonok szérumodban való állandó vendégeskedése miatt. Később ipari szesz, színes hányadék, egyéb azonosítatlan testnedvek, önsajnálat, megvetés, felhőtlenség, felelőtlenség és fejetlenség keveréke kavarog serdülésed üstjében. Hangulati nívód Mikola-cső egy kétbalkezes fizikatanár kezei között. A kamaszkorból kilépni úgy érdemes, hogy frissen képződött érzelmi és erkölcsi koordináta-rendszered már csak karbantartásra és némi finomhangolásra szorul. Kezdődhet az "utazás a kegyetlenbe", oldaladon az önpusztítás fegyverei közül azzal a néhánnyal, melyek használatát addig elsajátítottad a mindenkori divat szerinti  - amúgy végtelen - destruktív arzenálból. Előbb-utóbb megjelensz a húspiacon, eljárod első ondó-rondódat, majd faszkadőrködsz tovább, ameddig nem szégyelled. Eljutsz végül oda is, ahol nem létezik "tested szerelmed nélkül", ekkor behúzod a fitymaféket, index balra, majd gázt adsz és a marhavagon mellett elhúzol a nyárspolgárok naplementéjébe. Valahogy így bontakoznak ki, akik épek és szépek.

Nyúl a rengetegben

Ott van egy nyúl a rengetegben,
Már most megbántam, hogy beengedtem.
Koponyaárkon-bokron túl,
Alamuszi hipotalamuszi dúl.

"Ezek a mihasznaságok idegenek."
Szegény összekuszálja az idegeket.
"Mik ezek a csúnya képzetek?"
Csak a lepukkant játszóterű képzelet.

"Szökkenek és bámulom,
Mint lát világot egy álom."
A régiek édesek és krémesek,
A frissebbek rémesek és prémesek.

A memória szigetnyi nyugalom,
Agyvizeken gondolázó kis halom.
Néhány emléknyom örökké való,
Rögzített jelszó és szívkombináció.
Itt őrzöm a mosolyod ívét,
A repülőutat, a tökfőzelék ízét.
Pár lekopogott ütemet a zongorán,
A feliratot agykamráim falán.
A gyerekkorból azt, hogy derűre ború,
Hogy világtalan, aki velem egykorú.

Épültek parttalan vonzalmak,
Sarjadtak tudattalan borzalmak...
Ideje elengednünk egymást,
Meguntam az elmebéli utazást.

Ott volt egy nyúl a rengetegben,
Beengedtem, de nem szerette.
Kimúlt a kóborló kisemlős,
Maradtam egyedül, a velőhős.

2015 február