Számvetés, számaratás

egy lépés hátra, kettő előre, ha zsákutcába jutsz, farolj ki belőle,

szét vagyok esve,
2012 telén darabokban,
kirakom magam is: maradok valaki

       Valahonnan innen indultam, jó nagy körrel vissza is érkeztem térben ugyanide. Úgy érzem, ez egyszer érdemes volt menekülőre fogni, még ha többszöri használatra nem is ajánlott viselkedésforma a lelépés. Egyetlen pillanat törtrészéig sem bántam meg, hogy így alakult, jól jött az átmeneti izoláció, a reszocializáció meg sikeresnek mondható a maga korlátaival.
       Mi történt velem az Úr 2013. esztendejében?
       Próbáltam minden körülmények között ember maradni.

Tartalomjegyzék (á lá Parti Nagy Lajos):

Január: Újév kagylójellel. A padló alatti padlón. Mélyrelaxációnak álcázott fetrengés. Az olaszokhoz akarnék menni. Még több fetrengés, de hát nincs értelme felkelni. Indulhat a felvilágosítási maraton. Szabadhegyi futóutak. Kanok vodkáznak sűrű havon. Gyári idők, selejtezők. A keretet rakjuk ki először! Vékony jégen állni.

Február: Oldódó idő. Jövőbörze kutyasétáltatás közben. Hívd Biankát! Szükülő időkeret. Külföldi lehetetlenségek. Ki a legjobb hólyagozó hógolyózó e gyárvidéken? Az M-53-as kaliber. Sztorik csípőből - unaloműző történetek selejtezőknek. Látogatás szalma máteremben. Hazafutások, időtlen kérdések.

Március: Mindent egy retkes lapra: Euwork Kft. Gyorsított előkészületek. Először a 200E-n. Fél év múlva jövök! (hazug ígéretek sorozat 23.) Március Mencseszterben. Hideg szoba, székely jó kedvvel fűtve. ASDA, téglaházak, érthetetlen beszéd. Time (and money) is running out. Vergődés, futás, céltalanság. Azon a kártyán van a gáz, de elfogyott, mint látod. Két magyar, három cseh, egy lett, meg egy echte angol. What is your problem indeed?

Április: Húsvét szkájpon. Iszonyat feszültség. Szemétszedés for free. A káosz egy négybetűs szó. Egy furcsa búcsúbuli (hogy kerülnek ide cigányok?). Utolsó nap a szemétpatak mentén - Newton Heathtől a Picadillyig. Diversion ends. Fogadóbianka. Kinek kínosabb a kölcsön: aki adja, vagy aki kapja? Preparáció a nagy útra. Tényleg megtörténik!

Május: Hátizsák-, rövidgatya-, naplóbeszerzés. Válaszd az Északit! Az ezredik búcsú/gyalog a reptérre. Röpülünk! Ez már a KÁMÍNÓ?! A leghosszabb nap (instant klasszikus). You can stay for the night or for the rest of your life. Egyetemes magány, esik eső, nagyon fáj. Luxusnyuggerség. A vihar szeme. A vissza-csapás. Baszkok, amcsik, Bilbao és guernicai látomások. Kínos vacsora, vol. I. Az arany virágcserép és a hamis prédikátor. Milyen érzés itt lenn(i)?

Június: Szerteágazó utak: még köbö 700 kilométer. Hol kezdődik a hit? Kínos vacsora, vol II. Templomok, csordák és elkúrt életek. Az ősidők nyomai. Végre fiatalokkal! Kávézások egy holland nővérrel. Fogyótúra. Mujbien itt minden. A borresi rém. Ribadeselláért érdemes élni. Ettem ma már eleget, tonhalat meg kenyeret. Néma gyereknek bankjárás (Oviedo). A borresi rém visszatér. Ennek az útnak nem lehet vége! Katarzis és katedrális. Világvégi szabadalmak. A boldogság napjai. Nincs több búcsú/gyalog a reptérre.

Július: No mas! A teljesség felől. Posztkámínó-szindróma. Elmondhatatlanság, emészthetetlenség. Egy balatoni kár. Oda-visszaesés. A régi hetes egy klafa bicikliút. Ami megmarad.

Augusztus: Az utolsó szabad hónap. Tejfakasztás telihold fényénél. A meglelt Deák-igazolvány. A hibrid félév elméleti háttere. Kell-e én a mentősöknek?

Szeptember: Üdv a tébolydában, már hiányoztál! Dékáni: még mindig ugyanazt tépkedem. Dunaparti futógondolatok. Miért ne marAnna ő? Itt a 24. óra beszél. Plazmaszolgálunk és védünk. Bergendiágihoz jöttem.

Október: Azért szeretlek, Sparfield. A macskám akkorát szart, mint egy dokkmunkás. Ne hívd Biankát! Egészségtudatos táplálkozási mozgáskoordináció. Tequila az arcra? A multik alja. Sátántangózom.

November: Asperger másodszor? Újabb vallomásokk. Ankerközbe jött valami. Jó a humorérzék odafenn. BOE-berkek. A csinovnyik élete. Zúgás Zuglóban. Körömvágás plexi mögött. Félmaraton és szövődményei. Kávé egy hónap még az év.

December: Puercsengetés dióval. Ráz a TNT-s kilincs. Kezdődik az idei őrület. Jelel és elfárad. A legdurvább hét. Mi az a buspiron? Fritusnak vége. Kis karácsony, nagy indokolatlanság. A legújabb regeneráció. Az inga játéka.

És most tovább, irány a sűrűje!

Eszmélet

          Nincs lineáris idő. Sátántangó van, cirkularitás, csigalépcsőidő. Össze van itt keveredve minden, mégis megáll egyelőre egyben. Asszociációs ösvények. Párhuzamos univerzumok. Alternatív idősíkok. Ismét előbújt belőlem a zsebkoelhó. Telik az idő, gyűlik a genny.

"Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent." 

         A kollégiumban vagyok. A fejem fölött az "Itt létezett H. Ábel 2009 IX. és 2012 XII. között." felirat, de egy ócska szögön afölött a reményt adó kagyló lóg, amire álomba zuhanás előtt rápillantva azzal a tudattal merülök alá, hogy van értelme mindannak, ami zajlik. Most hárman vagyunk, sokszor feszültségben, belviszályban, toxikus légkörben. Csukd be a hűtőajtót, ha kimész a szobából, köszi. Már megint sós a tükör? A feldarabolt éjszakázás rontja az alváshigiéniát. A második emeleti tanulóban nem sok minden változott, eltűnt ugyan a "Lernen macht frei" papírfecni, de az áporodott, oxigénhiányos levegőben aszalódó arcok még mindig ott küszködnek éjszakáról éjszakára, általában a könyvek, néha egymás fölött izzadva-nyögve, Ede kihűlt szent helyén. És dugul a mosogató, kitör a szargejzír is minden héten. A bélsár nem, az életkedv annál inkább szivárog lefelé lassacskán a lefolyókon, ahogy tartunk a vizsgaidőszak felé. Okozom vagy fokozom a diszkrepanciát?

"Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka."

        Csütörtökeim és péntekeim epicentrumában már több mint két hónapja az Ecseri út áll, valahogy sikerült a TNT Express Hungary-nél részmunkaidős network adatrögzítőként elhelyezkednem. A csinovnyikélet se a régi már, legtöbbször lazaság van és "kosztreport" meg "debríf", miközben 480 per óráért számolom a vidéki stoppokat. Egyszerre kínos és kellemes a munkahelyi miliő (Te figyelj, Ádám, hogyan kell szmájlingot csinálni fészbúkon?), átkonvertálódni droiddá csütörtök reggelenként már egyáltalán nem szokatlan. Meddig tartható fenn ez a bizarr mellékvágány?

"Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok."

      A villamossíneken futok, kerülgetem a kocogókat, élvezem a napsütést. A tömeg szépen lassan csökkenti a dimenziószámot és jó félóra múlva egyedül futok a lezárt Duna-parton. Az utolsó kilométereknél, amikor már biztos az egyéni rekord és a szupramaximális teljesítmény, kis híján elsírom magam, de aztán a végső kanyarban beelőz egy tizenévesforma kisgyerek, az magamhoz térít. Az első félmaratonom egy óra harminchárom perc hat másodpercig tartott. Ez az önmegvalósításom jelenlegi csúcsa. Az ára egy hét múlva, a futópadon hasít belém, a tervezett második félévi ötszáz kilométer helyett azóta is rosszban sántikálok, MR januárban.

"Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra."

   Negyedév, csapó kettő. Déja vu és jamais vu kavarog a kávéscsészében. Egészségtudatos táplálkozási koordinátorság. Non-profit egyesületben tevékenykedni remek dolog, főleg, ha tisztségviselő lehet az ember. Még ha nem is indult senki más a pozícióért. Vezetőségi ülés, molinó, konstruktív bizalmatlanság, szekciófelelősség, pontok, beszámolók, világnapok, p r e v e n c i ó. Legszorgosabban a spanyolt tanulom, hamarosan az is kiderül, visszatérhetek-e a nyáron.

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat."

      Ülök a villamoson, büdös van, körbevesznek a magyar valóság figurái, depresszív itt minden. Zombiapokalipszis után lennék? Ja nem, ez csak Pesterzsébet. Ma szexuális felvilágosítás lesz, gyerekek. Mindig ilyen kevesen vagytok? Hogy a két terhes csaj pont nincs jelen? Janika, most már fogd be a rohadt pofád, senkit sem érdekel, hány gádzsit csináltál fel. Nem, nem eheted meg a banánt, még lesz két osztály és amúgy én is éhes vagyok. A szexualizmus az bűn?

"Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam."

       Ritkán jutok haza. De most itthon vagyok, hazafelé oldalgok a Monostori nevű kimérésből, újra tininek érzem magam és megint csak az hajt, hogy éjek leple alatt ablakok alá osonjak, padokon várakozzak, amíg oda nem fagyok. Imádok abban az időtlen, idétlen éjszakában hazavergődni, mert ha errefelé bejárom a várost, megjárom életem addigi ívét is, még ha csak tetszőleges sorrendbe rendezett darabokban is. Azt sem bánom, ha itt kell élnem, de leginkább meghalni szeretnék majd idehaza ( - jöttem rá egy szemerkélő esős délután valahol Bodenaya és Tineo között). 

"Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa."

       Egy nő aszpikos disznónyelvelése után szörnyülködtem éppen a kultikus ecseri úti Spar bal szélső sorában bambulva (Böbe, gyere a kasszához, légy szíves, köszönöm!), amikor elindult az a kéthetes miniepizód, ami elementáris erővel ránthatott volna magával lefelé, ha hagyom. A sorban kettővel mögöttem álló lány után indultam, letámadtam, elkísértem (néha még kísértem), aztán meg semmiért egészen, ennek nincs értelme, hiába ajz fel, nem leszünk barátok, pedig már úgy beleéltem magam. Sokáig gondoltam még rá (húszdeka sajtos spárizsit kérek szépen, huszonhárom lett, maradhat), különösen, hogy kiirthatatlanul beleköltözött Eddie Vedder szirénáiba is, de most már ott is marad. Az ilyen kaliberű viszonyok ez évi kvótáját (f)elhasználtam.

"Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni."

  Elég egy fészbúk-poszt, egy totálisan véletlen manchesteri artefact a hétköznapjaimon, és máris ott vagyok abban az alternatív univerzumban, amelyben angliai vendégmunkás, gyökeret verni képtelen gyökér képében reinkarnálódom minden iparvárosok ősatyjának graver lane-i háztartásában. A porridge reggelire, meg a suburban running estebéd előtt beépültek az életembe, a többi történés felejtős. Hogyan hiányozhat az, amiről  t u d o m , hogy nem volt jó és úgy még menekülni sem érdemes?

"Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant."

    A sárga nyilak eltűntek már ugyan egy ideje, a zarándokutam momentumai azonban be-bevillannak és sokszor emlékeztetem magam, miként is égettem egy lángon semmivé elhasznált gúnyámat és elnyűtt tulajdonságaimat Finisterrében, a tengerparton. Hogyan váltam magammal azonossá, mással azonosíthatatlanná. Tehéncsordákon, erdőrészleteken és sártengereken átkelve küzdésből, diszharmóniából emeltetett katedrális. Kakofóniából aranymetszés. Feloldozódtam. Az életben maradásnak nincs kontraindikációja.

A huszonnegyedik óra

Egy 1989-es szilveszteri buli melléktermékeként láttam meg a napvilágot Pécsett, a városban, ahol apám tanult, éppen 1990. szeptember 16-án. A nagykanizsai kertvárosi és panelsulis miliőben szocializálódtam egészen 2002-ig, aztán pedagógus szüleim válását követően az öcsémmel péntektől péntekig tartó ciklusokban váltogattuk hajlékainkat. Így egyszerre voltam városlakó, vidéki, bejáró és panelpatkány. Óvodásként rendkívül érzékeny voltam, szerettem sírni és a defekációs ingeremet elnyomni. Kisiskolásként nőttön-nőtt a tanulás iránti affinitásom, elkezdődött a tízéves zongora-pályafutásom és kialakult az olvasás iránti szeretetem. A fájdalmas "kisballagás" után nem is volt kérdéses, hogy a helyi elitgimiben akarom folytatni a tanulmányaimat és egy utolsó módosítás után a nyelvi osztály helyett tárgyév szeptemberében már a reálosztály termének bal szélső oszlopának harmadik padjában ültem 15 évesen, parasztbajszosan. Gimisként szerettem a kisaulában rostokolni, régi filmeket nézni és csavarogni mindenfelé. A másodévben induló színjátszókörben összetalálkoztam tiniénem szellemi-lelki párjával, akivel több évig egészítettük ki egymást kimondatlanul és kimondhatatlanul. Attól kezdve az életem mintha egy indie film lett volna egészen a ballagásomig. Az egyre erősödő humán vénám csak arra volt jó, hogy összezavarjon és elhomályosítsa a jövőképemet. Tizenhat évesen anglisztikára akartam menni, aztán mégis a biosz-kémia duót vettem fel faktnak és utolsó évre azt is eldöntöttem, hogy milyen tökéletes kombinációja is az emberekkel való foglalkozásnak és a komoly tudományos munkának az orvostudomány, így errefelé vettem az irányt. A gólya(fos)táborból sajnos csak az arcomat hetekig díszítő szemherpeszt sikerült hazavinnem szuvenírként és bár próbálkoztam, később sem sikerült azonosulnom az exhibicionista, zabolátlan instruktorléttel. Egyetemistaként szerettem Budapestet random helyekben és időkben megismerni, plazmát adni és alkalomadtán aljasodni egy jót. A társamtól való elszakadás, az elhivatottság hiánya nyomán fellépő stressz és addigi értékeim degradálódása ellenére sikerrel vettem az egyetem első három évét. Aztán tavaly november környékén az elviselhetetlenségig fokozódott introvertáltságom, ezért magam mögött hagyva a depresszió Rezső téri melegágyát megpattantam a felelősség és a magába szívó spirál elől. A 2013-as év első fele rehabilitációval telt: januártól futok egy csomót, belekóstoltam új munkakörökbe és próbáltam felkutatni az elveszett értékeket bel- és külföldön egyaránt. Így telt az elmúlt huszonhárom évem.

Merítés 1. - Törmelékek

              Közel két hónapja járok újra magyar földön. Idén már másodszor blicceltem végig a poszt-apokaliptikus betonvidéken áthaladó, Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2-es terminál és Kőbánya-Kispest M között közlekedő 200E jelzésű busz lehangoló útját. Aztán a bölcsen őrzött és dugdosott BKV-jeggyel elkallódtam a koliig. Három és fél év bentlakás nem elég, de ez a suttyó portás amúgy sem ismert fel soha (vagy köszönt vissza), hogy bejuthassak, elkobozta az útlevelemet. Szépen beosontam a földszinti kettesszoba nyitott ajtaján, kényelmesen elhelyezkedtem és vigyorogva vártam Edét, aki később rávilágított, hogy ebből a helyiségből indultam május közepén este és ide is tértem vissza másfél hónap múlva.

        Különös hangulatban voltam hetekig, meg is jöttem meg nem is, ha valaki megkérdezte, milyen volt, csak egy 'ö'-höz hasonlító fonémát ismételgettem vagy nagy nehezen kinyögtem, hogy 'Jó.' Verbálisan mindannyiszor csődöt mondtam, mutogattam a képeket és hozzájuk semmitmondó magyarázatokat fűztem vagy mesét költöttem, próbálkoztam néhány kisebb eseményt anekdotává érlelni, de nem sikerült igazán átadnom a dolgok esszenciáját. Közben szépen lassan visszatértem abba az émelyítően depresszív és szürke magyar közegbe, amit valóság néven is ismertem annak előtte. Régi cimborákként üdvözöltem a függőben hagyott bajaimat és következhetett az elmém rehabilitációjának utolsó szakasza, egy kéthónapos jól bevált hazai nyár eltöltésének formájában.

                Újra itthon voltam hát, hazatértem újdonsága lassan megkopott, de közben elkezdett ülepedni az átélt idő anyaga. Egyvalamit még nem próbáltam, amivel a szóbeli kudarcok helyett megmenthetném a bennem keringő tartalom egy részét, amit sajnálnék veszendőbe menni látni. Elmondhatatlan, de talán nem leírhatatlan. Írásban úgy érzem, mindig is jobb voltam, de fogalmam sem volt, hogyan álljak hozzá a hatalmas, de kissé kaotikus emlékanyag rendezéséhez. Mi az a csodaformátum, amelynek segítségével a legtöbbet lehet átadni egy ilyesfajta élményből? Napló, kisregény, esszé, zsebfilozofikus katyvasz, sorozatszkript, mese, sci-fi, egész estés rajzfilm vagy képregény? Aztán egyszer csak beugrott, hogy a legjobb forma - amorf. 

             Az zavart, hogy nem tudok átadni mindent. Tudok viszont meríteni ebből a mélységes mély kútból. Merítések egy kivételes univerzumból - mindabból, amit átéltem, amit hozzáképzeltem, amit éreztem akkor és ahogyan reflektálok ezekre most. Egyszerű hétköznapi tapasztalat, hogy a folyadékok mindig felveszik a tároló edény alakját. Ha bármi kikívánkozik belőlem, azt engedem elszabadulni, jöjjön, ahogy van. Agyonszerkesztgetés, modorosság és öncenzúra helyett nyersen; fölösleges magyarázkodás és sallangok nélkül, színtisztán. Amíg örömömet lelem benne.

          Most az következik, ami a legelemibb; a lehető legtöbb információ átadása a lehető legtöményebben. Ezek a cseppek lebegnek az oldat tetején. Sok közük nincs a kondér aljához, a sűrűjéhez, de értük nem kell mélyre nyúlni.

.
.
.

Tisztában voltál-e azzal az érdektelen információval, hogy

• közel 30 nemzetiségű emberrel találkoztam hat kontinensről?
• utáltam, de néha csak járművekkel lehetett továbbhaladni?
• kábé átlag 21 kilométert gyalogoltam naponta?
• egyszer nem találtam meg egy hidat és helyette motorcsónakkal vittek át a másik partra?
• az első hús-vér magyar ember, akivel összefutottam, egy szenilis öreganyó volt a legutolsó napon?
• ettől az anyótól tudtam meg olyan létfontosságú információkat, minthogy érdemes délre berni Santiagóba, hogy részt vehessek a zarándokmisén?
• annyira megrögzött voltam, hogy egyszer 23 kilométert kerültem gyalog ahelyett, hogy vonatra szálltam volna?
• én voltam az utolsó zarándok, aki elhagyta a borresi szállást, mert másnap egészségügyi okokra hivatkozva azt bezárták?
• egy fura férfi mindenképpen el akart vinni a kocsijával El Astilleroba?
• azt hittem, senki sem fog majd borotválkozni, mert ez is hozzátartozik, de egyedül maradtam a szakállnövesztéssel?

• az első héten úgy éreztem magam, mintha egy nyugdíjas luxuskiránduláson vennék részt?
• egy fiatal lengyel pár nászútnak tervezte a Caminót, de szerencsétlenek kifogták a több hetes esőt és lehetséges, hogy szétmentek?
• az első magyar szó, amit hallottam, a "Komárom" volt és egy svájci lány szájából hangzott el?
• Irúnban azt írták a zarándokútlevelemre, hogy angol vagyok, mert angolul szólaltam meg? 
• és egyébként is, legtöbbször érthetetlen módon németnek vagy angolnak néztek, aztán mikor bevallottam "balkániságomat", kuriózumként tekintettek rám a származásom miatt?
• meséltek egy nőről, aki két lóval indult útnak, de az egyik lebetegedett és ezért fel kellett adnia?
• Guernicát egy fiatal amcsi párral jártam be és a srác, miközben azon fáradozott, hogy megörökítse a röhejes pózolásomat a Guernica-csempézet előtt, elhagyta a napszemüvegét?
• egy német férfi egy hétig nem tudott elmozdulni Liendóból, olyan cifrafosást kapott?
• Santiagóig minden nap továbbálltam és máshol hajtottam álomra a fejem, kivéve Bilbaót, ahol a Guggenheim Múzeum miatt maradtam egy extra napot?
• rendszeresen kóbor kutyákat kellett kerülgetnem?
• a második héten találtam egy remek magyar nyelvű sci-fi novellákkal teli kötetet, amit beosztva olvasgattam Santiagóig? (ezt)
• egy német nő teóriája szerint Ábel ölte meg Káint és ezért eszik a mai ember annyi húst?
• egyszer megpróbáltam egy aggregátorház tetején aludni?
• Fisterrában elégettem egy pólómat?
• egy francia nő első kérdése minden megérkezésnél az volt, merre van a bár?
• a katalánok és a baszkok is büszke, szeretetreméltó és segítőkész népség?
• a buszozást végig csalásnak tartottam és amikor buszozni kényszerültem, akkor is visszafelé mentem?
• csodával határos módon mindössze egyszer kellett a szabadban székelnem?
• és ez egyben a fölöslegesen cipelt babapopsitörlő-kendők egyetlen használata is volt?
• Ribadesellában belekeveredtem egy elsőáldozási díszmenetbe?
• hat hét alatt hat kilót fogytam?
• egy santiagói japán recepciós Budapestre jár fogorvoshoz?
• egy német nőnek a kandallónál hagyott bakancsának talpa megolvadt és használhatatlanná vált, majd másnap megpróbált a sártengeres erdei ösvényeken flipflopban továbbmenni, ami persze nem sokáig tartott és haza kellett térnie?
• az első hónapban olyan cudar volt az időjárás, hogy csak egy délutánt töltöttem pulóver nélkül?
• azt a pulóvert is elhagytam, de adtak egy másikat?
• Oviedóban csak illegálisan tudtam pénzt váltani?
• minden nap eltévedtem?
• három katedrális volt az úton?
• a baszk egyetlen élő nyelvvel sem áll rokonságban?
• egy spanyol férfi dinnyeevés közben a híres magyar írónő, Mária Sándor Embers című regényéről beszélt, de csak napokkal később jöttem rá, hogy A gyertyák csonkig égnekre gondolt?
• a ridegen tartott állatokkal való ismerkedésemnek köszönhetően kiválóan differenciáldiagnosztizálom a lovak, tehenek, birkák és kecskék ürülékét?
• egy szlovén gyerekkel kis híján ölre mentem, mert lenácizott?
• az asztúriai hagyományos sidrát mindig frissen bontják és magasról öntve szolgálják fel, az utolsó kortyokat kiöntik és egyébként lóhúgy ízű?
• időnként az úton elhunyt zarándokok keresztfái mellett haladt az ösvény?
• a négy spanyolországi tartomány, melyeken átvándoroltam, mintha négy különböző ország lett volna?
• a nyuggerséget leszámítva a nővér a leggyakoribb foglalkozás a zarándokok között?
• egyszer úgy elbambultam, hogy lefejeltem egy STOP-táblát?
• a spanyol borok olcsók és jók?
• a legtöbb ember naplót írt?
• rákaptam az úton a kávézásra?
• három monostorban jártam, ebből egyben aludtam, egyben pedig találtam egy oszló róka/kutyatetemet?
• a franciák büdösek?*
• három (Bori notesz-szerű) kis fekete füzetet vittem magammal, amiből kettőt elajándékoztam, egyet pedig teleírtam és az utolsó mondatot Santiagóban vetettem papírra?
• átlagosan 12 eurót költöttem egy nap?
• az összes cuccom belefért egy 35 literes hátizsákba?
• sok Camino-párocska született a szemem láttára, például skót-német és spanyol-francia párosításban? 
• több mint 40 napig éltem internet nélkül, ami felszabadító volt?

*egy Malcolm nevű skót alkesz szerint
.

.

.

És azt tudtad, hogy a bagoly az egyedüli madár, ami látja a kék színt?

Az utolsó csapáson innen

          42 napnyi távollétre készülök. Egyedül, gondolataim közé száműzve. A rengeteg, az ország és Amerika Anglia után ezúttal Észak-Spanyolországban próbálok szerencsét zarándoklat formájában. Egy alternatív, hibrid Caminot készülök bejárni: az Északi út és Oviedotól a Primitivo után az utolsó 100 km a mainstream Francia úton vezet el egészen Santiago de Compostelába, Szent Jakab földi maradványainak városába. Onnan pedig már csak néhány nap Finisterre, a rómaiak által ismert világ vége. Ez lenne az elképzelés, aztán ahogy majd alakul, a gépem mindenesetre kedd hajnalban indul és brüsszeli átszállással fogok a biarritzi startvonal mögé lépni.

           Semmi Coelho, semmi vallási meggyőződés, semmi divat. Vagy inkább mindegyikből csak minimális mennyiségű, plusz egy csipetnyi (spi)rituálé. Régóta tervezem már megjárni ezt az ezer kilométert. Néha, rosszabb periódusokban felerősödött az elvágyódásom, legtöbbször azonban csak finoman és csendesen érlelődött a háttérben, hogy tavaly év végén megrepessze a falat. És azóta erre ment ki minden, ezért akartam a lehető leggyorsabb módon (de azért legálisan) pénzt keresni, amivel aztán befürödtem, de legalább úgy alakult, hogy szeptember helyett egy jóval kedvezőbb időszakban tehetem meg az utat.

Próbatúra Nagyrécse határában

          Az elmúlt egy hónapban, miközben aprólékosan összegyűjtögettem a felszerelést,  még volt alkalmam kicsit belekóstolni az éjszakai műszakok világába és egyéb értékes taplasztalatokkal is gyarapodtam a műanyagfröccsöntés terén. Aztán mire feleszméltem, el is jött az idő, hogy nekiálljam összepakolni a hátizsákomat, ami jó darabig most az egész háztartásomat fogja jelenteni. Amikor utoljára ilyen kaliberű csomagolással vesződtem, Angliába készültem éppen. Mivel most minden gond(olat)om a Camino körül forgott, ritkán jutott eszembe a szigetországi kis kiruccanásom. Különös, hogy néhány hét elteltével máris mennyire megszépültek az emlékeim, pedig nem sok percét élveztem őszintén az ottlétemnek. Időnként mintha rés nyílna egy párhuzamos univerzumba, amelyben ott maradtam örökre Manchesterben, új életet kezdtem és egyszerű, de tartalmas létezést folytattam anélkül, hogy visszanéztem volna arra a gigantikus kupac ganéra, amit itthon felejtettem gőzölögni. Nézek át a résen, és miközben vágyom oda, az agyammal tudom, hogy sikerült megint idealizálnom egy világot, ami sosem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna, mégis csábító a potenciál, ami benne rejlett. Na mindegy, a spanyoloknál legalább szebb lesz az idő. Bár az előrejelzés szerint esni fog legalább egy hétig, hála a baszk fagyosszenteknek meg az óceáni éghajlatnak.
               Az izoláció jót fog tenni, ebben biztos vagyok. Ímhol jön hát az utolsó próbatétel, egy végső szabadulási kísérlet, egy esély a megnyugvásra. Talán túl sokat várok; óvatosnak kell lennem. Ennél tovább már nem lehet menekülni.

Diversion ends

          "Mi is statisztikák szerint dolgozunk. Tavaly ilyenkor fellendülés volt, de a Tesconak most éppen nem kell a munkaerő. Sajnáljuk." Befogadott holmi jöttmentként, emésztett egy hónapig, majd munkanélküliként ürít ki magából holnap a szigetország. Miközben az Incity Ltd. inkompetens, semmirekellő és tirpák bandája módszeresen és szisztematikusan, építőkövenként próbálta széthordani a Maslow-piramisom legalsó megmaradt rétegeit is, a találgatások és sunyi, üres ígéretek helyét átvette a keserű realitás és tisztánlátás: itt nem lesz munkám még jó darabig. Legalábbis nem azokkal a feltételekkel, amikkel eredetileg kalkuláltam. Mert itt rekedhetnék salátát válogatni 3 fokban vagy kizárólag 12 órás éjszakai műszakban "kemény fizikai munkát végezni" Liverpoolban, de minden pozícióra alá kéne írnom egy évre. Nem tart rám igényt Manchesterben és 10 mérföldes körzetében a KFC és a McDonald's sem. Egy ideig lebegett valami walesi csőgyáras meló is a levegőben, de a hosszútávú elköteleződés hiányában arról is lemondhattam.
           Fiziológiai szükségleteket ugyan nem kellett nélkülöznöm, mégis egy szellemi-lelki lejtmenet volt ez a 30 nap. Folyamatosan készenlétben állni, várni olyan eseményekre, melyek sohasem következnek be, aztán szép lassan belátni, hogy hiábavalóság az ittlétem, erről szólt ez az egy hónap. Futottam 40 mérföldet (és ennek sokszorosát Temple Run 2-ben), megfordultam egy tucat angol parkban, jártam a City stadionjánál, részt vettem egy cseh lány huszadik szülinapi partiján és tanulmányoztam az artikulálatlan és elkorcsosult angol szövegkörnyezetet. A villámgyorsan végetérő kamu-"Erasmusom" legbizarrabb és legkínosabb percei kétségtelenül a húsvétvasárnapi istentiszteleten/vidámvasárnap-szerű gospel-ceremónián értek. Egy pár hétig lakott itt egy Jakob nevű szlovák srác, én meg gondoltam, legyen valami felelemelő érzésem, ha sonkát idén már nem fogyaszthatok, így nagy örömére vele tartottam egy misére. Azt hiszem, sosem fogom megérteni teljesen, mi volt az az eklektikus hitkavalkád, ami az eldugott imaházban fogadott. Volt itt minden: pásztorok, zenekar, gospel, vetítés, sok néger, ima, még több néger, énekek és ingyen csokitojások. Egy kicsit megérintett az öregebb pásztor beszéde Dzsízöszről, de lehet, hogy csak azért, mert angolul ilyesmit még nem hallottam.
             Tekintve, hogy az Euwork visszafizeti a programdíjat és a repjegy árát is, az anyagi veszteségem szignifikáns, de nem megsemmisítően tetemes. Úgy próbálok meg a manchesteri kiruccanásomra tekinteni, mint egy szükséges shortcutra, a következő utazásom idő előtt elhunyt előfutárára.

Oszcilláló remény(telen)ségek

             A két angyali teremtés segítségével felkeveredtem valahogy a Ryanair FR 8357-es járatszámú gépére és kis késéssel, 15 óra után nem sokkal fel is szálltunk. Az összetöpörödött épületek, a felhők és a beömlő napfény kellemes összhatást biztosítottak a három órás út alatt, aminek nagy részét a többi utassal együtt átaludtam én is. Kilépve a T3-as manchesteri terminálból valahogy belefutottam a leendő munkatársaimba is, az összes ott cigizett az arra kijelölt helyen. A transzfert eredetileg bonyolító mogorva Dusan helyett az életvidám cseh fuvaros, Michal jött értünk egy Volkswagen Transporterrel. Amint mind a nyolcan bekászálódtunk a kocsiba, el is eredt az eső és kezdetét vette egy GTA: Manchester-szerű bemutatás sofőrünk által, ahogy végigsuhantunk a városba vezető forgalmas utak egyikén. Körgyűrű körgyűrű után maradt el, az izgalom pedig a tetőfokára hágott, hogy mi lesz, és mi lesz hiánycikk leendő szállásunkon. Néhány óra alatt otthonra lelt mindenki, bár a három egyedülálló emigránslegény - köztük jómagam - abban a tudatban hajtotta álomra a fejét a külvárosi éjben, hogy csak néhány napig kell meghúznia magát a Graver Lane-i házban.
          Tulajdonképpen nem bánom, hogy itt ragadtunk végül, a legtöbb szállással ellentétben nekünk kezdettől fogva volt Wi-Fink, áramunk, normális fürdőszobánk, tényleg semmi gáz nem volt. De azért az hiányzott egy hétig, amíg meg nem csinálták a fűtést. Annak a hét napnak a nagy része kényszersétákkal és "paplany alá bújással" telt - Jani, a vígkedélyű székely srác szavajárásával élve. Nagyon messze persze a séták alkalmával sem mehettünk nézelődni, mert állandó készenlétben kellett állnunk, ha esetleg jönne a hívás, hogy 10 perc múlva itt van értünk a furgon és költözhetünk. Ezt az állapotot megszüntetendő pénteken ismételten felhívtuk az Irodát (mivel érdemi előrelépés nem történt) és önként vállaltuk, hogy itt maradunk, nem kell másik hajlék. Maga a szállás egy igazi átjáróház amúgy, leginkább egy közép-kelet-európai karneválhoz tudnám hasonlítani az egészet: magyarok, csehek, szlovákok, lettek éldegélnek itt ideig-óráig, aztán távoznak, hogy helyeiket az öreg kontinens által kiokádott újabb lakók töltsék fel. És ha már feltöltés, fura módon itt a gázt és villanyt is fel kell tölteni, mint valami telefont, az ember kivesz az alagsori gázórából egy műanyag rudat, azt elviszi a legközelebbi kisboltba, ahol rápakolják a kívánt összeget. Kényelmetlen megoldás, mert állandóan monitorozni kell, hogy hány font is van még az egyenlegen.

           A szállással kapcsolatos komplikáció azonban semminek tűnt a munkaügyi bonyodalmakhoz képest. Két nappal az érkezésem után jutottam el először az Irodába, ahol kiderült, hogy egy kis csapat inkompetens és ignoráns luvnya viszi az egész kócerájt a hátán. Miután közölték, hogy hármunknak át kell cuccolnunk majd máshová (kamuköltözés), jött a gyomros, hogy 5-10 munkanapon belül lesz állásunk, előbb ne is zaklassuk őket érte. Egy hét múlva jött az sms, hogy másnap reggel 5:45-kor legyek a pick-up ponton (15 perc séta a kéglitől) és visznek regisztrálni a boltoni Tesco raktárba. Körülbelül húszunkkal töltettek ki egy csomó papírt meg részt vehettünk egy fantasztikus minitúrán a hatalmas raktárban, ahol egyszer majd talán dolgozóként is járkálhatunk. És ennyi, itt tartok most, munkáscipő beszerezve, bankszámla megnyitva, várok a mágikus hívásra, hogy köldökszösztermelés helyett kezdhessek már dolgozni. Húsvét miatt legkorábban kedden. Ugyanakkor kezdek kacsintgatni más irányokba is, van itt Job Centre, a netes jelentkezésem kinyomtatott változata pedig már ott figyel a McDonald's és KFC munkaügyeseinek kezében. Addig pedig tengetem munkanélküli mindennapjaimat a második legfontosabb angol városban.
         Miből áll egy átlagos napom? Felkelek viszonylag emberi időben (előre lealszom a következő évek áttanulós éjszakáit, pazarlás vagy sem, itt nincs bűntudatom a sok szieszta miatt) és belapátolom a zabkását, amire rákaptam mostanában. Úgy minden második nap járok kaját venni, igyekszem spórolni természetesen, de nem vészesek az árak, főleg az itteni bérekhez képest. És gyalog járok mindenhová. A belváros 6, az Iroda majdnem 7 km, kis híján fél napos program beütemezni egy-egy látogatást, de kissé drágák a tömegközlekedés tarifái, keresetem nincs, szabadidőm viszont annál inkább, úgyhogy win-win. Soha ennyi sorozatrészt nem néztem még és olvasok is egy csomót (de azért próbálom beosztani is az egyetlen Kardok viharát, amit hoztam kivégezni). A legtöbb energiát és pozitív hullámot a futásokból merítem. Már a második itteni napomon vágtattam egy kört és azóta is futkározom, amennyit csak lehet. Kikapcsol és közben fel is térképezem a várost, ahol élek.

          Bár nem történik jóformán semmi, élvezem az ittlétet. A legtöbb keserűséget az itteni magyarok szállítják, negatív tapasztalataik ecsetelésével próbálják meg lehúzni az embert. Az angolok meg furán beszélnek, néha alig értem őket, de a nők nem olyan rondák és a BMI-jük sem annyira vészes, mint azt otthon képzeltem. Öltözködni nem nagyon szeretnek, hóesésben és orkánerejű szélben is egy szál pulcsiban sétálgatnak, miközben az öt réteg ruhát viselő külföldieket messziről kiszúrja a ronda angol szem. Leginkább a mindenfelé látható tipikus brit téglaházikók tetszenek, nagyon sok variációban léteznek, de bármerre indulok, ilyeneket találok Manchester nagy részén. Praktikusak, egyformák, ugyanakkor egyediek is. Emiatt GPS nélkül könnyen eltévedhet az ember, minden környék nagyjából ugyanolyan a belváros kivételével. Az ikerházak rengetegében néha előtűnik egy-egy templom, kisbolt, szupermarket vagy iskola, ritkábban park, extrém ritkán pedig paneltorony - de az is téglából.

        Akárhogy is állnak, illetve nem állnak most a dolgaim, hiába lett a "varázshegyből" a hátsó udvarban álló hatalmas szeméthegy és a munka ígéretéből menekültszerű életforma egyelőre, nem csüggedek. Két dolog van a tarsolyomban: hit és hitel. Az előbbi gyarapszik, az utóbbi kerete fogyatkozik, de még kitart egy darabig. Távolabbi kilátásaim pedig éppen olyanok, amilyen az időjárás errefelé: az egyik pillanatban sugárzóan reményteliek, pár perccel később aztán, amikor a semmiből jön egy eső, hószállingózás vagy kósza fuvallat, menthetetlen, helyrehozhatatlan és reménytelen minden.

Manchester, England, England

        Ítéletidő odakinn, érthetetlen nemtörődömség idebenn. Még el sem kezdtem a pakolást. Utolsó itthoni estém amúgy a mai, előre meg nem határozott ideig. Pedig a Siromában már kezdték megtanulni a nevem, tarthattam volna még temérdek felvilágosító előadást és maradhattam volna ebben a zsibbadt semmittevésben. De a díszlet most tényleg változik.
         Az előrehozott két és fél hónapos nyári vakációm után végre-valahára jöhet a következő bugyor. Koraszülött nyári szünet után tavasz, nyár és minimum egy kis ősz az észak-nyugat-angliai félmilliós, jövőbeli, amúgy lapos "varázshegyemen". A soron lévő felvonás helyszíne tehát Manchester, szombaton repülök, életemben először. A kanizsai Euwork közvetít ki 175 fontért; egy külvárosi raktárban lesz a meló, elvileg pakolás és csomagolás. A szállásról nincs sok infóm még, remélem, viszonylag közel lesz a munkahelyhez. Az egész egy telefonos interjúba került, aztán villámgyors repjegyfoglalás, kölcsöntőke beszerzése, útlevél és Európai Egészségbiztosítási Kártya váltása, végül szerződéskötés kedden. Igyekszem majd tudósítani az ismeretlenből, de sejtelmem sincs, milyen ingerek fognak érni, úgyhogy inkább nem garantálok megszaporodó blogbejegyzéseket.
     Amit tudtam, beszereztem, akitől tudtam, (áb)elbúcsúztam (vagy éppen folyamatban van), a font beváltva hihetetlenül pocsék árfolyamon, úgyhogy készen állok az eddigi legnyugatabbi utazásomra.

Februári számvetés

                Végigvegetálgattam valahogy Februárius sebesen múló havát is, az osztályrészem pediglen továbbra is többé-kevésbé tétlen vágyakozás. Ahogy decrescendoszerűen csendesedik és tisztul le körülöttem minden, úgy bújnak elő rejtekeikből egyre erősödő belső hangjaim. Közelednek morajlásaik, de nem tudom még kivenni, mit akarnak pontosan. A lábaimban gyűlik szépen a lefutott kilométerek száma és nem sok hiányzik már a kirakósból sem. Felfedeztem két remek angol sorozatot is, végigtoltam a nagyszerű Far Cry 3-at, illetve tartottam egy tucat kortárs szexuál-prevenciós előadást is. 
           Mivel Afrikában nincs lehetőségem a HIV-ről prédikálni a szerencsétlen őslakosoknak, a nagykanizsai 13-17 éves bennszülöttek között hirdetem a szexuális kultúra igéjét, bezsákolva ezzel néhány BOE-pontot, ami még jól jöhet a későbbiekben. Minden társaság máshogy reagál ugyanarra az előadásra: van, hogy prűd, szemeiket lesütő hetedikes lányok alkotják a hallgatóságot (nekik talán még tudok újat mondani, például, hogy az ejakuláció nem az, amikor az embereket kitelepítik a városokból) és van, hogy 17 éves, tesztoszteronszagú suhancok oktatnak ki az óvszerhasználat hátrányairól. Megfordultam 3 általános és 2 középsuliban is, illetve jövő héten megyek még a helyi "gladiátorképzőbe", hogy megpróbáljam csökkenteni a Kanizsai Dorottya Kórházban zajló tiniabortuszok számát. Bárhol jártam, nagyon jól éreztem magam, a helybeli tanerők igazán kitettek magukért (legalábbis előttem mindenképpen), segítőkészek voltak, elnavigálgattak és legtöbbször nem avatkoztak bele a munkámba túlságosan.
                  Külön öröm volt visszatérni alma materembe és nosztalgiázni kicsit a BLG falai között - ezúttal a másik oldalról szemlélődve. Így, néhány év távlatából sétálgatva a folyosókon csak arra tudtam gondolni, mennyi mindent kapott ettől az intézménytől az a kiforratlan valaki, aki valaha voltam (és most vagyok újra), hogy milyen is volt az az egyszerre felemelő és félelmetes érzés, hogy bármi lehet belőled, tényleg bármi, csak ki kell választanod az utad és itt minden segítséget megkaphatsz hozzá. Ennek ellenére három és fél esztendő múlva keserű szájízzel azon tépelődöm, miért vagyok képtelen kihozni magamból a maximumot és miért éppen erre az útra köteleződtem el a milliárdnyi másik helyett. Annyira egyszerű volt a gimis élet! Témazárók, felelések, barátságok, hülyéskedések, órarendek és szünetek a gondolatörvényben, minden tanóra más-más ízzel bírt a képzeletemben. Csak akkor észleltem, mennyire hiányzott ez a világ, a teljesíthető megmérettetésekkel ebben a védett környezetben, amikor ennyi idő után hálátlanul újra felbukkantam itt és megrohamoztak a tizenéves fejjel átélt emlékeim. Ez a 4 év volt életem legértékesebb és szellemileg legtermékenyebb szakasza, legszívesebben folyamatosan újraélném egy végtelen ciklusban az egészet. De az is jó lenne, ha közvetlenül érettségi után lenne egy fix mentett állás, amit bármikor betölthet az ember és újraindíthatja onnan az életét.

        Miközben tűzzel-vassal igyekszem önazonosságot nyerni, a kül- vagy akár belföldi munkavállalás nehézségei tarkítják napjaimat. Ha másra nem is volt jó az utóbbi két hónap, arra biztosan, hogy belelássak a diploma nélküli vegetálás cudar magyar valóságába: a kenyérkeresésért vívott harc a minimális számú, sokszor megalázó és kizsákmányoló állásokért kiélezettebb, mint valaha. Kiszolgáltatva a segítőkész egyének által beígért, de legtöbbször természetesen banális okokból szertefoszló délibáboknak elkerülhetetlen, hogy néha idő előtt beleéljem magam bármilyen apró, elenyésző eséllyel is kecsegtető, de végül meghiúsuló munkatüneménybe. Ráadásul, ha idejekorán szétkürtöli az ember, hogyan fog dobbantani külhonba burcsázni, és aztán hoppon marad, még mulatság tárgyává is válhat ismerősei körében. Aránylag sok szálat sikerült megmozgatnom, minden munkakeresési felületet egybevéve volt szó idősgondozásról Floridában, tojásválogatásról Dániában, faipari munkáról Olaszhonban, bébiszitterkedésről Dél-Tirolban, szobalánykodásról a Peloponnészoszi-félszigeten - de valahogy minden elillant idő előtt. Egyelőre marad az ábránd, bár mostanra kissé lelohadt a kedvem és lecsupaszodtak a lehetőségeim is. 

             Keresgélés közben az internet olyan alpári pöcegödreibe és undorító zugaiba is eljutottam, amelyekről nem is gondoltam, hogy léteznek. Röhej, hányféleképpen csábítanak prostitúcióra különféle ál(ca)hirdetésekkel: keresnek itt társalkodónőt, hostesseket, illuzionista asszisztensi és látványhölgyi munkást vagy éppen cselédeket egyedülálló legénylakásba (előny a perui vagy bolíviai származás...). Mik ezek?! De a szexiparon kívül is akadnak elég nevetséges állásajánlatok, mint például "Megbízható juhászt keresek hosszú távra." vagy nagy kedvenceim voltak még a különféle állatbarát aprók, ahol macskakörömvágásra vagy éppen kutyaóltisztításra kerestek embereket (mondjuk utóbbira jelentkeztem is). Egy másik nagy biznisz az állatfeldolgozás: csontolókat, henteseket csábítanának német sertéskombinátokba és tömegével kapnának a tapasztalt bél/pulykafeldolgozók után is.
       Ahhoz sem kellett túl mélyre ásnom, hogy felbosszanthassam magam az igénytelen, gyatra és inkompetens külföldi álláshirdetéseken, amik még amúgy magukat professzionálisnak valló, felkapottnak számító állásportálokon is tucatjával megtalálhatók. Muszáj ide beszúrnom néhány illusztris példát:
A TÁRGY mezőben kérem, tüntesse fel az „IDŐSGONZODÓ” megnevezést. Amennyiben több információra van szüksége, kérdéseit felteheti a: angol.delrey kukac gmail.com e-mail címen. (hiába jelentkeztem időst gonzodni, mint a legtöbb hirdető, válaszra sem méltattak; ja és Alt plusz v a csodakombináció)
ne  hezitáljon keresse  budapesti képviselőnket  andrea  királyt a  003670-27741 78 on este  20  óráig (nemecsek ernő osztálytársa lehetett a csaj)
Ha el fogadta munkát -2-4 hét múlva nem tettszik munka, vagy ki rúgjak magát terheli szedésből benne lesz minden korrekten, 10 angol font köz-veti díjam (csak remélni merem, hogy ez Google fordító és nem emberi szerzemény)
Valami poénpadlizsán még versikét is farigcsált:

"Lányok, lányok, szobalányok!!!

Ha munkát itthon nem találtok, 

Málta szigete vár Reátok.

Az állások hosszú távra szólnak,

biztos fizut garantálnak.

Tengerparti szállodákban

szobalányi munkakörben

lehet munkába állnod.

Nem kell más, csak telefonálnod."

            Akármennyire is ég már a lábam alatt a talaj, egyre reálisabbá vált, hogy Nagykanizsán kell berendezkednem vagy legalábbis ideiglenesen munkát vállalnom - na, nem mintha ez olyan könnyű lenne egy szimpla érettségivel. De nem lehetetlen! Alkalmi munkásként múlt kedden debütáltam a precíziós műanyagiparban a SIROMA-PLAST nagykanizsai fröccsöntő és szerelő gyártóegységében. A hangzatos operátor állást bárki betöltheti, aki rendelkezik betöltött 16. életévvel, ép látással és ízületekkel, el tud számolni maximum ötvenig és rendelkezik 1 perc szabadidővel, ami a betanításához szükségeltetik. Az égett műanyagaroma iránti fétis előny, de nem követelmény. Egyelőre öt nyolcórás műszakon vagyok túl, ha lehetséges, inkább reggel megyek, amihez 5-kor kell kelnem, de legalább nem megy el az egész napom. Pénteken és hétvégén 12 órásak a műszakok és egyébként lehetne menni éjszakázni is, de kiszámoltam, és az az 500 forintos kis többlet nem éri meg a bioritmusom totális újratervezését. Tápot a reggeli műszak után (illetve az esti műszak előtt) biztosítanak, melynek tematikája eddig ízlésemnek teljességgel elfogadhatónak bizonyult. Maga a meló monoton is meg nem is: ugyanazt kell csinálni sokszor 8 órán át, de legalább minden nap más az az ugyanaz.
          Első alkalommal úgy volt, hogy jönnek az Auditól megnézni a gyártás folyamatát, ezért az idő nagy részében felmostam meg gépeket törölgettem. Tíz perc múlva persze ugyanúgy nézett ki minden, úgyhogy jobb is, hogy nem jöttek bizniszelni. Másodszor egy ENGEL (kis komcsi áthallással Engels) nevű masina által köpködött plasztikdarabkákat kellett "hólyagoznom", vagyis a selejtet jelentő légbuborékokat papírvágó késsel hámozni. Bár a végén büszke voltam, hogy valami hétezret megcsináltam, Böbe, a betanítóm elárulta, hogy amin én negyedórán keresztül piszmogok, azt ő két perc alatt szokta ledarálni, úgyhogy nem is értem, miért éri meg engem alkalmazniuk. Ja de, mert 480 forintos éhórabérért vagyok ott.  Említettem már az isteni háttér-minimálteknót? Ez pozitívum persze, mert miközben felmosom a placcot az M18 és M26 névre keresztelt gépek között vagy selejtezem a sárga műanyaggyűrű-karikákat vagy fehér autóalkatrész-kütyüket, a gépmorajjal kiválóan lehet meditálni, kikapcsol engem is, de legfőképpen az agyamat, igazi chillout. Hétfőn először szocializálódtam is kicsit válogatás közben, majd végre valahára beállhattam én is a sorba, az M9 nevű koma gépbélhuzamából ürített végtermékeket vizsgálgattam karcolódásügyileg, majd rakosgattam őket szépen (9*4+7)*9-es elrendezésben egy dobozba. Aztán a keddi napom nagy részét is M9-cel töltöttem, úgyhogy kezdett is lassan a barátommá válni. Ember és gép között ilyen szimbiózis Michael és K.I.T.T. óta nem volt. Ezért is keseredtem el, amikor csütörtökön egy elcsendesedett M9 fogadott és selejtezni küldtek már megint. De legalább meghallgathattam egy középkorú nő beszámolóját depresszív életútjának legemlékezetesebb momentumairól.

         Összességében örülök, hogy nem érzem magam fölöslegesnek és van mit csinálnom, gyorsabban telnek így a napjaim is. A brit szál munkaügyben az utóbbi hetekben erősödött, fél lábbal már a La Manche túloldalán érzem magam, miközben játékban van még egy gyengus olasz szál is. Amíg valami össze nem jön, addig pedig minden út (a) SIROMÁba vezet.

Csend, élet és semmirekellés valahol Délnyugat-Magyarországon II.

         Miközben hivatalosan is passzívra kerültem egy jól időzített kattintással a Neptunban, azon morfondíroztam, micsoda erőfeszítések árán jutottam el mindig a rituális tárgyfelvételekig. Ezt ugyan most megspóroltam, de azért halványan dereng még, milyen felbecsülhetetlen az érzés, amikor kilépsz az utolsó (sikeres) vizsgádról a fagyos levegőre és elindulhatsz végre hazafelé. Az élet amúgy itt sem állt meg: csapadék esett, előbb eső, majd hó, egészen tetemes mennyiségben. Néhány napig darás tésztára emlékeztető utak, rajtuk dolgukra siető kanizsai kisemberek, semmi különös. "Most tél van és csend és hó és halál." És olvadás és néha irracionálisan jó idő. Mostanra már csak nyomokban találhatók a járdákon és az utak mellett hószigetek, azok is inkább a feketés, lucskos fajtából.

            A kirakás csigalassúsággal halad, valahogy mindig akad egyéb tennivaló. Például január elején kitaláltam, hogy futnom kéne. Ezt eddig a kolis kondiban végeztem futópadon, esetleg nagy ritkán nyáron a közeli salakos futópályán róttam a köröket. Mivel most egyikre sem volt lehetőségem, jött az ötlet, hogy futkározzak az utcákon, amerre kedvem tartja. De előtte beújítottam egy professzionális futócipőt meg nadrágot. Aztán próbafutások során teszteltem különböző okostelefonos GPS-es futóalkalmazásokat, hogy monitorozni is tudjam majd az aktivitásomat. Végül a Runkeeper lett a nyerő, igaz, ez sem teljesen pontos és 2-3 percig tart indulás előtt, mire megtalálja a jelet, de összességében eddig egész pofásan működött. A segítségével kilométerenként kapom az infót (táv, idő, átlagsebesség) egy kedves női géphangtól. Muszáj volt egy kis statisztikát csempésznem a dologba, mert ha valami, hát ez hajt előre rendesen; versenyezni önmagammal minden egyes alkalommal. Úgy érzem, sokat fejlődtem már az elmúlt egy hónap alatt is, de a végső kihívásom: 1000 km lefutása idén. Januárban a kezdeti lelkesedés elrepített egészen a 117. kilométerkőig. Vannak már bejáratott útvonalaim, de kísérletezgetek is állandóan, merre érdemes szaladgálni. Általában estefelé futok, sötétben, jóval hangulatosabb és kisebb a forgalom is. Közben zenét adagolok az agyamnak, ami jelentősen doppingol útközben. Szimfonikus zenekarok, posztrock bandák és egyéb rockegyüttesek iparkodnak jobb teljesítményre bírni. Bő háromnegyed óra után tartok egy kis zenei szünetet, ilyenkor saját szuszogásom adja a ritmust.
        Amikor futok, egyedül vagyok, mégsem érzem magányosnak magam. Ahogy én látom, alapvetően kétféle futás létezik: lehet rohanni valami elől és lehet tartani valami felé. Mi hajtja jobban az embert? A menekülés vagy valamilyen biztos cél felé haladás? Esetemben mindkettőnek szerepe van, változatos arányban ötvöződnek napról napra, de minden alkalommal magamhoz képest emberfeletti teljesítményre ösztönöznek. Amikor futok, nincs időkérés és soha nem adnám fel, az egész művelet, ha egyszer elkezdődött, szinte algoritmusszerűen folyik le magától, megállíthatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül. Egyre megy, hogy hányingert kell legyőzni, vagy a szepetneki susnyásból előugró fácánt, bunkó gyalogosokat vagy sofőröket, akik reflektoraikkal károsítják a retinámat. Amikor futok, nem számít, hogy cserepesre száradt ajkaim a besűrűsödött nyálból túrószerű masszát köpülnek, vagy hogy pár száz méteren keresztül veszettül szúr a mellkasom. A végén, amikor megérkezem, boldogan állok meg a Búzavirág utcai terasz előtt és kezdem el visszafizetni az oxigénadósságot.

Csend, élet és semmirekellés valahol Délnyugat-Magyarországon I.

      Pontosan egy hónapja pattantam meg nesztelenül, kibújva ezzel a felelősségvállalás nagyobb része alól. Akárhogy is, azóta eltelt vagy 31 nap, sőt, új esztendő indult útjára (egy hamiskás tabula rasa ígéretével, mint minden évben), mégsem változott sokat a világnézetem. A megvilágosodásra még nem került sor, de jó úton haladok a létrejöttéhez szükséges mentális állapot megágyazása felé. A kezdeti sokkszerű állapot után látszólag könnyedén süppedtem bele a nyolcórás alvások és büntetlen hagymazabálások világába. Amúgy még mindig teheráni időszámítás szerint létezem és kezdem azt hinni, hogy abban is maradok örökre. Bár nem bántam meg se a papot, se a csapot, sokszor érzem azt, hogy szájtáti, léha, dologkerülő, naplopó, tunya, lusta, rest, ingyenélő, henye, mihaszna, egy kissé semmirekellő az itthonlétem. Egyelőre ugyanis nincs kilátásban komolyabb kiugrási lehetőség, bár több szálon is elindult a keresés külföldi munkalehetőségek után, ezekből remélhetőleg lesz is valami. Addig is várakozás, vágyakozás, futás, olvasás, az olasz tanulása és napi egy fej vöröshagyma elfogyasztása a legfőbb napirendi pontjaim.
        Egy hétig tartott a totális hírzárlat és csend, mielőtt rázúdítottam a világra azt, ami akkortájt kavargott bennem. Miután a koli dupla bejárati ajtói közti kis térben elbúcsúztam Edétől ("Ég veled!" - "Ég veled!"), málhámmal a hátamon és kezeimben a Népliget irányába siettem. A szerda délutáni, 16:00 órás busz utastársaimmal és legfontosabbnak tartott értékeimmel együtt nem sokkal 19:00 óra után, nem egészen 20 perces késéssel érkezett be a nagykanizsai autóbuszállomásra. Félórán belül pedig itt is voltam a már régen kinőtt "gyerekszobában", az öcsémmel megosztott búvóhelyemen.

      Az ünnepek alatt - két szaloncukor betömése között - azon tűnődtem, hogyan lehetséges az, hogy családom és minden ismerősöm pontosan úgy reagált vagy nem reagált exodusomra, hogy az nekem a lehető legjobb legyen: megértően, segítőkészen, de nem tolakodóan. Sehol egy elítélő hang vagy elmarasztaló kijelentés. Számomra ez a szeretetreméltó fogadtatás volt a legszebb ajándék idén.
      Félő volt, ha nem találok valami olyan tevékenységet, ami hetekre, akár hónapokra leköthet, másra sem leszek képes, mint idehaza fetrengeni és pácolódni az önsajnálatban. Úgy alakult azonban, hogy pár nappal a kiköltözésem előtt egyrészt éppen akadt egy fölös órám a Mammutban, másrészt az előző éjszakai kiábrándító ágybanforgolódás szellemi termékeként kaptam egy újabb megrögzöttséget, amibe kapaszkodhattam. Így esett, hogy amikor kifizettem a 3 HUF/db-os árat a Bambini Játékbolt segítőkész eladónőjének - akinek egyébként létrát kellett hoznia, hogy elérje a legfelső polcon évek óta porosodó dobozt -, egy Ravensburger-puzzle elégedett tulajdonosává váltam. Egy ötezer darabosé. Mindig is a megszállottja voltam az olyan elfoglaltságoknak, amelyek kezdetben esztelenségnek tűnnek vagy elvégzésük első megközelítésben a lehetetlenséggel határos, mégsem kell teljesítésükhöz más, csupán szívósság, némi befektetett idő és tengernyi türelem. A beteljesülés itt egy Giovanni Paolo Panini festmény közel másfél méter széles és egy méter hosszú, apró darabokra szabdalt mása, mely a Vedute di Roma Moderna címet viseli. Egyből megtetszett, mert van némi Inception-beütése a dolognak: ebben a bizonyos csarnokban rengeteg híres római közterületet ábrázoló kép van felakasztva, és azokon belül még több. Ráadásul nem tartalmaz nagyobb homogén területet, ezért úgy hittem, a szortírozás egyszerűbb lesz.

       Mint a hülyegyerek, aki nem bír magával a karácsonyfa alatt, úgy estem neki a meglepően súlyos doboznak és mire észbe kaptam,  már el is kezdtem a darabkák válogatását. Egy napig tartott, amíg első körben végignéztem az összeset, 5 osztályba válogattam őket és estére el is készült az impozáns keretrész. Az első napokban az egyszerűbb formák és kirívóbb színek miatt egész gyorsan haladtam, ebben az időszakban attól függően, hogy mennyi volt a napsütéses órák száma (mesterséges fénynél nem igazán lehet babrálni vele), akár napi 8 órán keresztül is rakosgattam. Azóta elfogytak a könnyebben kirakható részek és lassabban gyarapszik az összkép, maximum 50 db/nap sebességgel, de legalább sokáig tart, ez is szempont.
        Először oszlopok emelkedtek 2D-ben, majd ezerféle keretből raktam labirintust, aztán két hét is eltelt, mire többé-kevésbé tartalommal töltöttem meg a képeket. Útközben elkezdtem érzelmileg is kötődni egyes részekhez és alakokhoz. Teljesen felvillanyozott például, amikor találtam egy parányi kutyát meg néhány lovat is milliméteres nagyságrendben. Az előtérben lévő (a többi miniatűr, kép-a-képben alakhoz képest százas darabszámból összeálló) óriási emberek meg egyből a barátaim lettek, mert sajátos tónusuk miatt sikerült fejeiket hamar egyéb testrészeikkel összekapcsolnom. Kőoroszlánfejek, ideges arcú emlékművek, temérdek szökőkút és diadalív, pöttöm transzvesztita szökőkútdíszítő szobor és egyéb fura szerzetek tarkítják a liliputi kavalkádot.

           Amikor kirakózom, az agyam szinte alfába süllyed és fel sem tűnik, hogy csend van és lejárt a kétórás előre összeállított lejátszási listám. Heaven Street Seven, Pearl Jam és Sóley az egyik fülemen be, megemésztve és ronggyá hallgatva a másikon ki. Amikor kirakózom, úgy érzem magam, mint egy zen-buddhista az öngyógyító meditációs kiskertjében. Az én kavicsaim a puzzle darabkái, a gereblyém pedig a kezem, amivel beilleszthetem őket arra az egyetlenegy helyre, ahová tökéletesen illenek. Amikor kirakózom, a tudatom (vagy éppen a tudatalattim?) egy része felfedezőútra indul a megélt eseményeim közé és néha fel-felvillant egy jellegzetes emlékképet; ilyenkor a puzzle fölé görnyedő részem pedig azon töpreng, hogy múltjának miért éppen azt a szeletét kérődztem vissza. Az így visszakúszó múltszövetek lehetőséget teremtenek arra, hogy újraértékeljem és rendszerezzem ezeket az eseményeket mostani jelentőségük szerint. Szóval miközben szorgosan pakolom a helyükre a darabokat, azt érzem, a kirakás végső soron engem is helyrerak.