400 nap bizonytalanság

Elmondom, mi bánt. Már nem égnek sokáig a tanulószoba lámpái éjszakánként. Annál inkább tüzelnek szinapszisaim, melyek egyre gyakrabban elevenítik meg lehetséges jövőképeimet. Azt sugallják, nemsokára egyszer s mindenkorra eldől, törpe leszek vagy óriás. Bárhová nézek, minden pixelben újabb kérdőjelet látok, miközben fülemben egyre erősödnek a hiábavalóság szárnycsapásai.

Merre leszek pár év múlva? A tejútszerű időspirál mely karjába fogok kapaszkodni? Hol leszek fellelhető? Csepeli héven, szülőszobán vagy valami kibertérben? Tengerszint alá vagy fölé viszem kibogozhatatlan csomókkal teli batyumat? Mocskos éjszakai buszon kötekedem vagy gázolt galambtetemen sajnálkozom az út mellett? Elitizmus vagy etilizmus, ámulás vagy elmúlás? Nagyszerű kisváros, kisszerű nagyváros vagy középszer lesz osztályrészem? Legyűröm magam végül?

Felesleges menekülni, minden út végtelen körgyűrű. Hiába képzelem magam tengerpartra, hegyek vagy gleccserek közé. A tenger parttalan, a hegyek leomlanak, a gleccserek visszahúzódnak jöttömre. Nincs az a vidék, ahol ne csengene hamisan kétségbeesett üvöltésem: "Elárulni magad nem szabad!" 

Elmondom, mi bánt. Ami most van, az sok a haldokláshoz, de kevés az élethez. A nosztalgiafelhő egyre ritkásabb, bélműködésem egyre botrányosabb, nyilak helyett olvashatatlan pokolfüggvény került a táblára. A kocka el van vesztve.