Oszcilláló remény(telen)ségek

             A két angyali teremtés segítségével felkeveredtem valahogy a Ryanair FR 8357-es járatszámú gépére és kis késéssel, 15 óra után nem sokkal fel is szálltunk. Az összetöpörödött épületek, a felhők és a beömlő napfény kellemes összhatást biztosítottak a három órás út alatt, aminek nagy részét a többi utassal együtt átaludtam én is. Kilépve a T3-as manchesteri terminálból valahogy belefutottam a leendő munkatársaimba is, az összes ott cigizett az arra kijelölt helyen. A transzfert eredetileg bonyolító mogorva Dusan helyett az életvidám cseh fuvaros, Michal jött értünk egy Volkswagen Transporterrel. Amint mind a nyolcan bekászálódtunk a kocsiba, el is eredt az eső és kezdetét vette egy GTA: Manchester-szerű bemutatás sofőrünk által, ahogy végigsuhantunk a városba vezető forgalmas utak egyikén. Körgyűrű körgyűrű után maradt el, az izgalom pedig a tetőfokára hágott, hogy mi lesz, és mi lesz hiánycikk leendő szállásunkon. Néhány óra alatt otthonra lelt mindenki, bár a három egyedülálló emigránslegény - köztük jómagam - abban a tudatban hajtotta álomra a fejét a külvárosi éjben, hogy csak néhány napig kell meghúznia magát a Graver Lane-i házban.
          Tulajdonképpen nem bánom, hogy itt ragadtunk végül, a legtöbb szállással ellentétben nekünk kezdettől fogva volt Wi-Fink, áramunk, normális fürdőszobánk, tényleg semmi gáz nem volt. De azért az hiányzott egy hétig, amíg meg nem csinálták a fűtést. Annak a hét napnak a nagy része kényszersétákkal és "paplany alá bújással" telt - Jani, a vígkedélyű székely srác szavajárásával élve. Nagyon messze persze a séták alkalmával sem mehettünk nézelődni, mert állandó készenlétben kellett állnunk, ha esetleg jönne a hívás, hogy 10 perc múlva itt van értünk a furgon és költözhetünk. Ezt az állapotot megszüntetendő pénteken ismételten felhívtuk az Irodát (mivel érdemi előrelépés nem történt) és önként vállaltuk, hogy itt maradunk, nem kell másik hajlék. Maga a szállás egy igazi átjáróház amúgy, leginkább egy közép-kelet-európai karneválhoz tudnám hasonlítani az egészet: magyarok, csehek, szlovákok, lettek éldegélnek itt ideig-óráig, aztán távoznak, hogy helyeiket az öreg kontinens által kiokádott újabb lakók töltsék fel. És ha már feltöltés, fura módon itt a gázt és villanyt is fel kell tölteni, mint valami telefont, az ember kivesz az alagsori gázórából egy műanyag rudat, azt elviszi a legközelebbi kisboltba, ahol rápakolják a kívánt összeget. Kényelmetlen megoldás, mert állandóan monitorozni kell, hogy hány font is van még az egyenlegen.

           A szállással kapcsolatos komplikáció azonban semminek tűnt a munkaügyi bonyodalmakhoz képest. Két nappal az érkezésem után jutottam el először az Irodába, ahol kiderült, hogy egy kis csapat inkompetens és ignoráns luvnya viszi az egész kócerájt a hátán. Miután közölték, hogy hármunknak át kell cuccolnunk majd máshová (kamuköltözés), jött a gyomros, hogy 5-10 munkanapon belül lesz állásunk, előbb ne is zaklassuk őket érte. Egy hét múlva jött az sms, hogy másnap reggel 5:45-kor legyek a pick-up ponton (15 perc séta a kéglitől) és visznek regisztrálni a boltoni Tesco raktárba. Körülbelül húszunkkal töltettek ki egy csomó papírt meg részt vehettünk egy fantasztikus minitúrán a hatalmas raktárban, ahol egyszer majd talán dolgozóként is járkálhatunk. És ennyi, itt tartok most, munkáscipő beszerezve, bankszámla megnyitva, várok a mágikus hívásra, hogy köldökszösztermelés helyett kezdhessek már dolgozni. Húsvét miatt legkorábban kedden. Ugyanakkor kezdek kacsintgatni más irányokba is, van itt Job Centre, a netes jelentkezésem kinyomtatott változata pedig már ott figyel a McDonald's és KFC munkaügyeseinek kezében. Addig pedig tengetem munkanélküli mindennapjaimat a második legfontosabb angol városban.
         Miből áll egy átlagos napom? Felkelek viszonylag emberi időben (előre lealszom a következő évek áttanulós éjszakáit, pazarlás vagy sem, itt nincs bűntudatom a sok szieszta miatt) és belapátolom a zabkását, amire rákaptam mostanában. Úgy minden második nap járok kaját venni, igyekszem spórolni természetesen, de nem vészesek az árak, főleg az itteni bérekhez képest. És gyalog járok mindenhová. A belváros 6, az Iroda majdnem 7 km, kis híján fél napos program beütemezni egy-egy látogatást, de kissé drágák a tömegközlekedés tarifái, keresetem nincs, szabadidőm viszont annál inkább, úgyhogy win-win. Soha ennyi sorozatrészt nem néztem még és olvasok is egy csomót (de azért próbálom beosztani is az egyetlen Kardok viharát, amit hoztam kivégezni). A legtöbb energiát és pozitív hullámot a futásokból merítem. Már a második itteni napomon vágtattam egy kört és azóta is futkározom, amennyit csak lehet. Kikapcsol és közben fel is térképezem a várost, ahol élek.

          Bár nem történik jóformán semmi, élvezem az ittlétet. A legtöbb keserűséget az itteni magyarok szállítják, negatív tapasztalataik ecsetelésével próbálják meg lehúzni az embert. Az angolok meg furán beszélnek, néha alig értem őket, de a nők nem olyan rondák és a BMI-jük sem annyira vészes, mint azt otthon képzeltem. Öltözködni nem nagyon szeretnek, hóesésben és orkánerejű szélben is egy szál pulcsiban sétálgatnak, miközben az öt réteg ruhát viselő külföldieket messziről kiszúrja a ronda angol szem. Leginkább a mindenfelé látható tipikus brit téglaházikók tetszenek, nagyon sok variációban léteznek, de bármerre indulok, ilyeneket találok Manchester nagy részén. Praktikusak, egyformák, ugyanakkor egyediek is. Emiatt GPS nélkül könnyen eltévedhet az ember, minden környék nagyjából ugyanolyan a belváros kivételével. Az ikerházak rengetegében néha előtűnik egy-egy templom, kisbolt, szupermarket vagy iskola, ritkábban park, extrém ritkán pedig paneltorony - de az is téglából.

        Akárhogy is állnak, illetve nem állnak most a dolgaim, hiába lett a "varázshegyből" a hátsó udvarban álló hatalmas szeméthegy és a munka ígéretéből menekültszerű életforma egyelőre, nem csüggedek. Két dolog van a tarsolyomban: hit és hitel. Az előbbi gyarapszik, az utóbbi kerete fogyatkozik, de még kitart egy darabig. Távolabbi kilátásaim pedig éppen olyanok, amilyen az időjárás errefelé: az egyik pillanatban sugárzóan reményteliek, pár perccel később aztán, amikor a semmiből jön egy eső, hószállingózás vagy kósza fuvallat, menthetetlen, helyrehozhatatlan és reménytelen minden.

Manchester, England, England

        Ítéletidő odakinn, érthetetlen nemtörődömség idebenn. Még el sem kezdtem a pakolást. Utolsó itthoni estém amúgy a mai, előre meg nem határozott ideig. Pedig a Siromában már kezdték megtanulni a nevem, tarthattam volna még temérdek felvilágosító előadást és maradhattam volna ebben a zsibbadt semmittevésben. De a díszlet most tényleg változik.
         Az előrehozott két és fél hónapos nyári vakációm után végre-valahára jöhet a következő bugyor. Koraszülött nyári szünet után tavasz, nyár és minimum egy kis ősz az észak-nyugat-angliai félmilliós, jövőbeli, amúgy lapos "varázshegyemen". A soron lévő felvonás helyszíne tehát Manchester, szombaton repülök, életemben először. A kanizsai Euwork közvetít ki 175 fontért; egy külvárosi raktárban lesz a meló, elvileg pakolás és csomagolás. A szállásról nincs sok infóm még, remélem, viszonylag közel lesz a munkahelyhez. Az egész egy telefonos interjúba került, aztán villámgyors repjegyfoglalás, kölcsöntőke beszerzése, útlevél és Európai Egészségbiztosítási Kártya váltása, végül szerződéskötés kedden. Igyekszem majd tudósítani az ismeretlenből, de sejtelmem sincs, milyen ingerek fognak érni, úgyhogy inkább nem garantálok megszaporodó blogbejegyzéseket.
     Amit tudtam, beszereztem, akitől tudtam, (áb)elbúcsúztam (vagy éppen folyamatban van), a font beváltva hihetetlenül pocsék árfolyamon, úgyhogy készen állok az eddigi legnyugatabbi utazásomra.

Februári számvetés

                Végigvegetálgattam valahogy Februárius sebesen múló havát is, az osztályrészem pediglen továbbra is többé-kevésbé tétlen vágyakozás. Ahogy decrescendoszerűen csendesedik és tisztul le körülöttem minden, úgy bújnak elő rejtekeikből egyre erősödő belső hangjaim. Közelednek morajlásaik, de nem tudom még kivenni, mit akarnak pontosan. A lábaimban gyűlik szépen a lefutott kilométerek száma és nem sok hiányzik már a kirakósból sem. Felfedeztem két remek angol sorozatot is, végigtoltam a nagyszerű Far Cry 3-at, illetve tartottam egy tucat kortárs szexuál-prevenciós előadást is. 
           Mivel Afrikában nincs lehetőségem a HIV-ről prédikálni a szerencsétlen őslakosoknak, a nagykanizsai 13-17 éves bennszülöttek között hirdetem a szexuális kultúra igéjét, bezsákolva ezzel néhány BOE-pontot, ami még jól jöhet a későbbiekben. Minden társaság máshogy reagál ugyanarra az előadásra: van, hogy prűd, szemeiket lesütő hetedikes lányok alkotják a hallgatóságot (nekik talán még tudok újat mondani, például, hogy az ejakuláció nem az, amikor az embereket kitelepítik a városokból) és van, hogy 17 éves, tesztoszteronszagú suhancok oktatnak ki az óvszerhasználat hátrányairól. Megfordultam 3 általános és 2 középsuliban is, illetve jövő héten megyek még a helyi "gladiátorképzőbe", hogy megpróbáljam csökkenteni a Kanizsai Dorottya Kórházban zajló tiniabortuszok számát. Bárhol jártam, nagyon jól éreztem magam, a helybeli tanerők igazán kitettek magukért (legalábbis előttem mindenképpen), segítőkészek voltak, elnavigálgattak és legtöbbször nem avatkoztak bele a munkámba túlságosan.
                  Külön öröm volt visszatérni alma materembe és nosztalgiázni kicsit a BLG falai között - ezúttal a másik oldalról szemlélődve. Így, néhány év távlatából sétálgatva a folyosókon csak arra tudtam gondolni, mennyi mindent kapott ettől az intézménytől az a kiforratlan valaki, aki valaha voltam (és most vagyok újra), hogy milyen is volt az az egyszerre felemelő és félelmetes érzés, hogy bármi lehet belőled, tényleg bármi, csak ki kell választanod az utad és itt minden segítséget megkaphatsz hozzá. Ennek ellenére három és fél esztendő múlva keserű szájízzel azon tépelődöm, miért vagyok képtelen kihozni magamból a maximumot és miért éppen erre az útra köteleződtem el a milliárdnyi másik helyett. Annyira egyszerű volt a gimis élet! Témazárók, felelések, barátságok, hülyéskedések, órarendek és szünetek a gondolatörvényben, minden tanóra más-más ízzel bírt a képzeletemben. Csak akkor észleltem, mennyire hiányzott ez a világ, a teljesíthető megmérettetésekkel ebben a védett környezetben, amikor ennyi idő után hálátlanul újra felbukkantam itt és megrohamoztak a tizenéves fejjel átélt emlékeim. Ez a 4 év volt életem legértékesebb és szellemileg legtermékenyebb szakasza, legszívesebben folyamatosan újraélném egy végtelen ciklusban az egészet. De az is jó lenne, ha közvetlenül érettségi után lenne egy fix mentett állás, amit bármikor betölthet az ember és újraindíthatja onnan az életét.

        Miközben tűzzel-vassal igyekszem önazonosságot nyerni, a kül- vagy akár belföldi munkavállalás nehézségei tarkítják napjaimat. Ha másra nem is volt jó az utóbbi két hónap, arra biztosan, hogy belelássak a diploma nélküli vegetálás cudar magyar valóságába: a kenyérkeresésért vívott harc a minimális számú, sokszor megalázó és kizsákmányoló állásokért kiélezettebb, mint valaha. Kiszolgáltatva a segítőkész egyének által beígért, de legtöbbször természetesen banális okokból szertefoszló délibáboknak elkerülhetetlen, hogy néha idő előtt beleéljem magam bármilyen apró, elenyésző eséllyel is kecsegtető, de végül meghiúsuló munkatüneménybe. Ráadásul, ha idejekorán szétkürtöli az ember, hogyan fog dobbantani külhonba burcsázni, és aztán hoppon marad, még mulatság tárgyává is válhat ismerősei körében. Aránylag sok szálat sikerült megmozgatnom, minden munkakeresési felületet egybevéve volt szó idősgondozásról Floridában, tojásválogatásról Dániában, faipari munkáról Olaszhonban, bébiszitterkedésről Dél-Tirolban, szobalánykodásról a Peloponnészoszi-félszigeten - de valahogy minden elillant idő előtt. Egyelőre marad az ábránd, bár mostanra kissé lelohadt a kedvem és lecsupaszodtak a lehetőségeim is. 

             Keresgélés közben az internet olyan alpári pöcegödreibe és undorító zugaiba is eljutottam, amelyekről nem is gondoltam, hogy léteznek. Röhej, hányféleképpen csábítanak prostitúcióra különféle ál(ca)hirdetésekkel: keresnek itt társalkodónőt, hostesseket, illuzionista asszisztensi és látványhölgyi munkást vagy éppen cselédeket egyedülálló legénylakásba (előny a perui vagy bolíviai származás...). Mik ezek?! De a szexiparon kívül is akadnak elég nevetséges állásajánlatok, mint például "Megbízható juhászt keresek hosszú távra." vagy nagy kedvenceim voltak még a különféle állatbarát aprók, ahol macskakörömvágásra vagy éppen kutyaóltisztításra kerestek embereket (mondjuk utóbbira jelentkeztem is). Egy másik nagy biznisz az állatfeldolgozás: csontolókat, henteseket csábítanának német sertéskombinátokba és tömegével kapnának a tapasztalt bél/pulykafeldolgozók után is.
       Ahhoz sem kellett túl mélyre ásnom, hogy felbosszanthassam magam az igénytelen, gyatra és inkompetens külföldi álláshirdetéseken, amik még amúgy magukat professzionálisnak valló, felkapottnak számító állásportálokon is tucatjával megtalálhatók. Muszáj ide beszúrnom néhány illusztris példát:
A TÁRGY mezőben kérem, tüntesse fel az „IDŐSGONZODÓ” megnevezést. Amennyiben több információra van szüksége, kérdéseit felteheti a: angol.delrey kukac gmail.com e-mail címen. (hiába jelentkeztem időst gonzodni, mint a legtöbb hirdető, válaszra sem méltattak; ja és Alt plusz v a csodakombináció)
ne  hezitáljon keresse  budapesti képviselőnket  andrea  királyt a  003670-27741 78 on este  20  óráig (nemecsek ernő osztálytársa lehetett a csaj)
Ha el fogadta munkát -2-4 hét múlva nem tettszik munka, vagy ki rúgjak magát terheli szedésből benne lesz minden korrekten, 10 angol font köz-veti díjam (csak remélni merem, hogy ez Google fordító és nem emberi szerzemény)
Valami poénpadlizsán még versikét is farigcsált:

"Lányok, lányok, szobalányok!!!

Ha munkát itthon nem találtok, 

Málta szigete vár Reátok.

Az állások hosszú távra szólnak,

biztos fizut garantálnak.

Tengerparti szállodákban

szobalányi munkakörben

lehet munkába állnod.

Nem kell más, csak telefonálnod."

            Akármennyire is ég már a lábam alatt a talaj, egyre reálisabbá vált, hogy Nagykanizsán kell berendezkednem vagy legalábbis ideiglenesen munkát vállalnom - na, nem mintha ez olyan könnyű lenne egy szimpla érettségivel. De nem lehetetlen! Alkalmi munkásként múlt kedden debütáltam a precíziós műanyagiparban a SIROMA-PLAST nagykanizsai fröccsöntő és szerelő gyártóegységében. A hangzatos operátor állást bárki betöltheti, aki rendelkezik betöltött 16. életévvel, ép látással és ízületekkel, el tud számolni maximum ötvenig és rendelkezik 1 perc szabadidővel, ami a betanításához szükségeltetik. Az égett műanyagaroma iránti fétis előny, de nem követelmény. Egyelőre öt nyolcórás műszakon vagyok túl, ha lehetséges, inkább reggel megyek, amihez 5-kor kell kelnem, de legalább nem megy el az egész napom. Pénteken és hétvégén 12 órásak a műszakok és egyébként lehetne menni éjszakázni is, de kiszámoltam, és az az 500 forintos kis többlet nem éri meg a bioritmusom totális újratervezését. Tápot a reggeli műszak után (illetve az esti műszak előtt) biztosítanak, melynek tematikája eddig ízlésemnek teljességgel elfogadhatónak bizonyult. Maga a meló monoton is meg nem is: ugyanazt kell csinálni sokszor 8 órán át, de legalább minden nap más az az ugyanaz.
          Első alkalommal úgy volt, hogy jönnek az Auditól megnézni a gyártás folyamatát, ezért az idő nagy részében felmostam meg gépeket törölgettem. Tíz perc múlva persze ugyanúgy nézett ki minden, úgyhogy jobb is, hogy nem jöttek bizniszelni. Másodszor egy ENGEL (kis komcsi áthallással Engels) nevű masina által köpködött plasztikdarabkákat kellett "hólyagoznom", vagyis a selejtet jelentő légbuborékokat papírvágó késsel hámozni. Bár a végén büszke voltam, hogy valami hétezret megcsináltam, Böbe, a betanítóm elárulta, hogy amin én negyedórán keresztül piszmogok, azt ő két perc alatt szokta ledarálni, úgyhogy nem is értem, miért éri meg engem alkalmazniuk. Ja de, mert 480 forintos éhórabérért vagyok ott.  Említettem már az isteni háttér-minimálteknót? Ez pozitívum persze, mert miközben felmosom a placcot az M18 és M26 névre keresztelt gépek között vagy selejtezem a sárga műanyaggyűrű-karikákat vagy fehér autóalkatrész-kütyüket, a gépmorajjal kiválóan lehet meditálni, kikapcsol engem is, de legfőképpen az agyamat, igazi chillout. Hétfőn először szocializálódtam is kicsit válogatás közben, majd végre valahára beállhattam én is a sorba, az M9 nevű koma gépbélhuzamából ürített végtermékeket vizsgálgattam karcolódásügyileg, majd rakosgattam őket szépen (9*4+7)*9-es elrendezésben egy dobozba. Aztán a keddi napom nagy részét is M9-cel töltöttem, úgyhogy kezdett is lassan a barátommá válni. Ember és gép között ilyen szimbiózis Michael és K.I.T.T. óta nem volt. Ezért is keseredtem el, amikor csütörtökön egy elcsendesedett M9 fogadott és selejtezni küldtek már megint. De legalább meghallgathattam egy középkorú nő beszámolóját depresszív életútjának legemlékezetesebb momentumairól.

         Összességében örülök, hogy nem érzem magam fölöslegesnek és van mit csinálnom, gyorsabban telnek így a napjaim is. A brit szál munkaügyben az utóbbi hetekben erősödött, fél lábbal már a La Manche túloldalán érzem magam, miközben játékban van még egy gyengus olasz szál is. Amíg valami össze nem jön, addig pedig minden út (a) SIROMÁba vezet.