Pontosan egy hónapja pattantam meg nesztelenül, kibújva ezzel a felelősségvállalás nagyobb része alól. Akárhogy is, azóta eltelt vagy 31 nap, sőt, új esztendő indult útjára (egy hamiskás tabula rasa ígéretével, mint minden évben), mégsem változott sokat a világnézetem. A megvilágosodásra még nem került sor, de jó úton haladok a létrejöttéhez szükséges mentális állapot megágyazása felé. A kezdeti sokkszerű állapot után látszólag könnyedén süppedtem bele a nyolcórás alvások és büntetlen hagymazabálások világába. Amúgy még mindig teheráni időszámítás szerint létezem és kezdem azt hinni, hogy abban is maradok örökre. Bár nem bántam meg se a papot, se a csapot, sokszor érzem azt, hogy szájtáti, léha, dologkerülő, naplopó, tunya, lusta, rest, ingyenélő, henye, mihaszna, egy kissé semmirekellő az itthonlétem. Egyelőre ugyanis nincs kilátásban komolyabb kiugrási lehetőség, bár több szálon is elindult a keresés külföldi munkalehetőségek után, ezekből remélhetőleg lesz is valami. Addig is várakozás, vágyakozás, futás, olvasás, az olasz tanulása és napi egy fej vöröshagyma elfogyasztása a legfőbb napirendi pontjaim.
Egy hétig tartott a totális hírzárlat és csend, mielőtt rázúdítottam a világra azt, ami akkortájt kavargott bennem. Miután a koli dupla bejárati ajtói közti kis térben elbúcsúztam Edétől ("Ég veled!" - "Ég veled!"), málhámmal a hátamon és kezeimben a Népliget irányába siettem. A szerda délutáni, 16:00 órás busz utastársaimmal és legfontosabbnak tartott értékeimmel együtt nem sokkal 19:00 óra után, nem egészen 20 perces késéssel érkezett be a nagykanizsai autóbuszállomásra. Félórán belül pedig itt is voltam a már régen kinőtt "gyerekszobában", az öcsémmel megosztott búvóhelyemen.
Az ünnepek alatt - két szaloncukor betömése között - azon tűnődtem, hogyan lehetséges az, hogy családom és minden ismerősöm pontosan úgy reagált vagy nem reagált exodusomra, hogy az nekem a lehető legjobb legyen: megértően, segítőkészen, de nem tolakodóan. Sehol egy elítélő hang vagy elmarasztaló kijelentés. Számomra ez a szeretetreméltó fogadtatás volt a legszebb ajándék idén.
Félő volt, ha nem találok valami olyan tevékenységet, ami hetekre, akár hónapokra leköthet, másra sem leszek képes, mint idehaza fetrengeni és pácolódni az önsajnálatban. Úgy alakult azonban, hogy pár nappal a kiköltözésem előtt egyrészt éppen akadt egy fölös órám a Mammutban, másrészt az előző éjszakai kiábrándító ágybanforgolódás szellemi termékeként kaptam egy újabb megrögzöttséget, amibe kapaszkodhattam. Így esett, hogy amikor kifizettem a 3 HUF/db-os árat a Bambini Játékbolt segítőkész eladónőjének - akinek egyébként létrát kellett hoznia, hogy elérje a legfelső polcon évek óta porosodó dobozt -, egy Ravensburger-puzzle elégedett tulajdonosává váltam. Egy ötezer darabosé. Mindig is a megszállottja voltam az olyan elfoglaltságoknak, amelyek kezdetben esztelenségnek tűnnek vagy elvégzésük első megközelítésben a lehetetlenséggel határos, mégsem kell teljesítésükhöz más, csupán szívósság, némi befektetett idő és tengernyi türelem. A beteljesülés itt egy Giovanni Paolo Panini festmény közel másfél méter széles és egy méter hosszú, apró darabokra szabdalt mása, mely a Vedute di Roma Moderna címet viseli. Egyből megtetszett, mert van némi Inception-beütése a dolognak: ebben a bizonyos csarnokban rengeteg híres római közterületet ábrázoló kép van felakasztva, és azokon belül még több. Ráadásul nem tartalmaz nagyobb homogén területet, ezért úgy hittem, a szortírozás egyszerűbb lesz.
Mint a hülyegyerek, aki nem bír magával a karácsonyfa alatt, úgy estem neki a meglepően súlyos doboznak és mire észbe kaptam, már el is kezdtem a darabkák válogatását. Egy napig tartott, amíg első körben végignéztem az összeset, 5 osztályba válogattam őket és estére el is készült az impozáns keretrész. Az első napokban az egyszerűbb formák és kirívóbb színek miatt egész gyorsan haladtam, ebben az időszakban attól függően, hogy mennyi volt a napsütéses órák száma (mesterséges fénynél nem igazán lehet babrálni vele), akár napi 8 órán keresztül is rakosgattam. Azóta elfogytak a könnyebben kirakható részek és lassabban gyarapszik az összkép, maximum 50 db/nap sebességgel, de legalább sokáig tart, ez is szempont.
Először oszlopok emelkedtek 2D-ben, majd ezerféle keretből raktam labirintust, aztán két hét is eltelt, mire többé-kevésbé tartalommal töltöttem meg a képeket. Útközben elkezdtem érzelmileg is kötődni egyes részekhez és alakokhoz. Teljesen felvillanyozott például, amikor találtam egy parányi kutyát meg néhány lovat is milliméteres nagyságrendben. Az előtérben lévő (a többi miniatűr, kép-a-képben alakhoz képest százas darabszámból összeálló) óriási emberek meg egyből a barátaim lettek, mert sajátos tónusuk miatt sikerült fejeiket hamar egyéb testrészeikkel összekapcsolnom. Kőoroszlánfejek, ideges arcú emlékművek, temérdek szökőkút és diadalív, pöttöm transzvesztita szökőkútdíszítő szobor és egyéb fura szerzetek tarkítják a liliputi kavalkádot.
Amikor kirakózom, az agyam szinte alfába süllyed és fel sem tűnik, hogy csend van és lejárt a kétórás előre összeállított lejátszási listám. Heaven Street Seven, Pearl Jam és Sóley az egyik fülemen be, megemésztve és ronggyá hallgatva a másikon ki. Amikor kirakózom, úgy érzem magam, mint egy zen-buddhista az öngyógyító meditációs kiskertjében. Az én kavicsaim a puzzle darabkái, a gereblyém pedig a kezem, amivel beilleszthetem őket arra az egyetlenegy helyre, ahová tökéletesen illenek. Amikor kirakózom, a tudatom (vagy éppen a tudatalattim?) egy része felfedezőútra indul a megélt eseményeim közé és néha fel-felvillant egy jellegzetes emlékképet; ilyenkor a puzzle fölé görnyedő részem pedig azon töpreng, hogy múltjának miért éppen azt a szeletét kérődztem vissza. Az így visszakúszó múltszövetek lehetőséget teremtenek arra, hogy újraértékeljem és rendszerezzem ezeket az eseményeket mostani jelentőségük szerint. Szóval miközben szorgosan pakolom a helyükre a darabokat, azt érzem, a kirakás végső soron engem is helyrerak.
Egy hétig tartott a totális hírzárlat és csend, mielőtt rázúdítottam a világra azt, ami akkortájt kavargott bennem. Miután a koli dupla bejárati ajtói közti kis térben elbúcsúztam Edétől ("Ég veled!" - "Ég veled!"), málhámmal a hátamon és kezeimben a Népliget irányába siettem. A szerda délutáni, 16:00 órás busz utastársaimmal és legfontosabbnak tartott értékeimmel együtt nem sokkal 19:00 óra után, nem egészen 20 perces késéssel érkezett be a nagykanizsai autóbuszállomásra. Félórán belül pedig itt is voltam a már régen kinőtt "gyerekszobában", az öcsémmel megosztott búvóhelyemen.
Félő volt, ha nem találok valami olyan tevékenységet, ami hetekre, akár hónapokra leköthet, másra sem leszek képes, mint idehaza fetrengeni és pácolódni az önsajnálatban. Úgy alakult azonban, hogy pár nappal a kiköltözésem előtt egyrészt éppen akadt egy fölös órám a Mammutban, másrészt az előző éjszakai kiábrándító ágybanforgolódás szellemi termékeként kaptam egy újabb megrögzöttséget, amibe kapaszkodhattam. Így esett, hogy amikor kifizettem a 3 HUF/db-os árat a Bambini Játékbolt segítőkész eladónőjének - akinek egyébként létrát kellett hoznia, hogy elérje a legfelső polcon évek óta porosodó dobozt -, egy Ravensburger-puzzle elégedett tulajdonosává váltam. Egy ötezer darabosé. Mindig is a megszállottja voltam az olyan elfoglaltságoknak, amelyek kezdetben esztelenségnek tűnnek vagy elvégzésük első megközelítésben a lehetetlenséggel határos, mégsem kell teljesítésükhöz más, csupán szívósság, némi befektetett idő és tengernyi türelem. A beteljesülés itt egy Giovanni Paolo Panini festmény közel másfél méter széles és egy méter hosszú, apró darabokra szabdalt mása, mely a Vedute di Roma Moderna címet viseli. Egyből megtetszett, mert van némi Inception-beütése a dolognak: ebben a bizonyos csarnokban rengeteg híres római közterületet ábrázoló kép van felakasztva, és azokon belül még több. Ráadásul nem tartalmaz nagyobb homogén területet, ezért úgy hittem, a szortírozás egyszerűbb lesz.
Először oszlopok emelkedtek 2D-ben, majd ezerféle keretből raktam labirintust, aztán két hét is eltelt, mire többé-kevésbé tartalommal töltöttem meg a képeket. Útközben elkezdtem érzelmileg is kötődni egyes részekhez és alakokhoz. Teljesen felvillanyozott például, amikor találtam egy parányi kutyát meg néhány lovat is milliméteres nagyságrendben. Az előtérben lévő (a többi miniatűr, kép-a-képben alakhoz képest százas darabszámból összeálló) óriási emberek meg egyből a barátaim lettek, mert sajátos tónusuk miatt sikerült fejeiket hamar egyéb testrészeikkel összekapcsolnom. Kőoroszlánfejek, ideges arcú emlékművek, temérdek szökőkút és diadalív, pöttöm transzvesztita szökőkútdíszítő szobor és egyéb fura szerzetek tarkítják a liliputi kavalkádot.
