Csend, élet és semmirekellés valahol Délnyugat-Magyarországon II.

         Miközben hivatalosan is passzívra kerültem egy jól időzített kattintással a Neptunban, azon morfondíroztam, micsoda erőfeszítések árán jutottam el mindig a rituális tárgyfelvételekig. Ezt ugyan most megspóroltam, de azért halványan dereng még, milyen felbecsülhetetlen az érzés, amikor kilépsz az utolsó (sikeres) vizsgádról a fagyos levegőre és elindulhatsz végre hazafelé. Az élet amúgy itt sem állt meg: csapadék esett, előbb eső, majd hó, egészen tetemes mennyiségben. Néhány napig darás tésztára emlékeztető utak, rajtuk dolgukra siető kanizsai kisemberek, semmi különös. "Most tél van és csend és hó és halál." És olvadás és néha irracionálisan jó idő. Mostanra már csak nyomokban találhatók a járdákon és az utak mellett hószigetek, azok is inkább a feketés, lucskos fajtából.

            A kirakás csigalassúsággal halad, valahogy mindig akad egyéb tennivaló. Például január elején kitaláltam, hogy futnom kéne. Ezt eddig a kolis kondiban végeztem futópadon, esetleg nagy ritkán nyáron a közeli salakos futópályán róttam a köröket. Mivel most egyikre sem volt lehetőségem, jött az ötlet, hogy futkározzak az utcákon, amerre kedvem tartja. De előtte beújítottam egy professzionális futócipőt meg nadrágot. Aztán próbafutások során teszteltem különböző okostelefonos GPS-es futóalkalmazásokat, hogy monitorozni is tudjam majd az aktivitásomat. Végül a Runkeeper lett a nyerő, igaz, ez sem teljesen pontos és 2-3 percig tart indulás előtt, mire megtalálja a jelet, de összességében eddig egész pofásan működött. A segítségével kilométerenként kapom az infót (táv, idő, átlagsebesség) egy kedves női géphangtól. Muszáj volt egy kis statisztikát csempésznem a dologba, mert ha valami, hát ez hajt előre rendesen; versenyezni önmagammal minden egyes alkalommal. Úgy érzem, sokat fejlődtem már az elmúlt egy hónap alatt is, de a végső kihívásom: 1000 km lefutása idén. Januárban a kezdeti lelkesedés elrepített egészen a 117. kilométerkőig. Vannak már bejáratott útvonalaim, de kísérletezgetek is állandóan, merre érdemes szaladgálni. Általában estefelé futok, sötétben, jóval hangulatosabb és kisebb a forgalom is. Közben zenét adagolok az agyamnak, ami jelentősen doppingol útközben. Szimfonikus zenekarok, posztrock bandák és egyéb rockegyüttesek iparkodnak jobb teljesítményre bírni. Bő háromnegyed óra után tartok egy kis zenei szünetet, ilyenkor saját szuszogásom adja a ritmust.
        Amikor futok, egyedül vagyok, mégsem érzem magányosnak magam. Ahogy én látom, alapvetően kétféle futás létezik: lehet rohanni valami elől és lehet tartani valami felé. Mi hajtja jobban az embert? A menekülés vagy valamilyen biztos cél felé haladás? Esetemben mindkettőnek szerepe van, változatos arányban ötvöződnek napról napra, de minden alkalommal magamhoz képest emberfeletti teljesítményre ösztönöznek. Amikor futok, nincs időkérés és soha nem adnám fel, az egész művelet, ha egyszer elkezdődött, szinte algoritmusszerűen folyik le magától, megállíthatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül. Egyre megy, hogy hányingert kell legyőzni, vagy a szepetneki susnyásból előugró fácánt, bunkó gyalogosokat vagy sofőröket, akik reflektoraikkal károsítják a retinámat. Amikor futok, nem számít, hogy cserepesre száradt ajkaim a besűrűsödött nyálból túrószerű masszát köpülnek, vagy hogy pár száz méteren keresztül veszettül szúr a mellkasom. A végén, amikor megérkezem, boldogan állok meg a Búzavirág utcai terasz előtt és kezdem el visszafizetni az oxigénadósságot.