A júliusi hétvégék voltak az igazi fénypontjai ennek a katalán nyárnak. Az első még nem sikerült túl pompásan, de a többi, elsősorban Adomas által szervezett kirándulás kihagyhatatlannak bizonyult.
Salou valami családi üdülőhely a tengerpart mellett, klasszikus homokos-hullámos-hajós képpel és ijesztő orosz invázióval. Még nem igazán szoktunk össze a többi kelet-európaival, nem találtunk értelmes (=elég olcsó) tápot, mindenki leégett, ráadásul este Jordi útmutatása alapján indultunk el szórakozni, ami óriási hiba volt, mert elküldött minket több faluval arrébb egy aznap éppen zárva tartó diszkóba. Magát a tengert nagyon élveztem, a többi felejtős.
A második héten Jordi nem ért rá, mert vizsgázott valamiből, a macedónok Madridba, én pedig a litvánokkal karöltve Pamplonába utaztam, hogy részt vegyünk a híres bikafuttatáson. Első megközelítésben futni is akartam, amiről aztán letettem, pedig aznap nem is halt meg senki. Mivel a tömegközlekedést drágának találtuk, kibéreltünk két napra egy kis fehér Kia Picantót, amiben a szombat éjszakát is töltöttük. Hányingerkeltő volt az odaút, de nem a látvány, csak a szerpentinek miatt: északnak kocsikáztunk ugyanis a Pireneusok lábainál. Estére értünk a navarrai Pamplona (baszkul Iruña) városába, ahol Adomas a jó előre kinézett lakótelepen, nem messze a centrumtól leparkolta a kocsit. Átvedlettünk a
fiesztaszerelésbe (ami itt kötelezően fehér-vöröset jelent) és indultunk is bele a fesztiválba. Ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy szaporodtak az emberek, az ócskások és az eldobált Don Simonos palackok. Az epicentrumot jó félóra múlva értük el, nyakunkon a frissen vásárolt autentikus pamplonai vörös kendővel. Ezen az összehugyozott-borozott, ragacsos főtéren alig lehetett mozdulni, minden irányból ordibáltak az emberek és ha nem figyelt oda az óvatlan fesztiválozó, nem csak a talpa alatt cuppogott az alkohol, de a nyakába is kaphatott egy adag sangriát. Lassan lement a nap, mire mi is találtunk egy kisboltot, ahol Don Simonhoz jutottunk.
|
Litvánokkal mulatni |
|
Kívül-belül sangría |
Sosem tapasztalt, eszméletlen hangulat ólálkodott a szűk középkori utcákon, ami alól egy jelenlévő sem vonhatta ki magát. Minden kisebb-nagyobb téren élőzene, az utcákon fel-alá masírozó vörös-fehér hömpölygő tömeg, kerengő rezesbandák és falhoz vizelő férfiak. Még nem volt ilyesmiben részem, úgyhogy teljesen lenyűgözött ez az éjszaka, ráadásul a sangriát is éppen jó ütemben titráltam magamba. Aztán egyszerre csak hideg lett és visszafelé indultunk az autóhoz, persze útközben még meglovagoltunk egy bikás szoborcsoportot. Ostoba fejjel nem vittem magammal pulóvert és a kocsiban már múlóban volt a szesz hatása, úgyhogy fagyosan és fel-felriadva kumtam pár órát reggelig.
Még fenn volt a Hold, mikor 7 után kikászálódtunk a Kiából és elindultunk, hogy lássuk, amiért jöttünk: bikákat és embereket futni. Az arénába abszolút megérte megvenni a belépőjegyet, igaz, ott a futást csak kivetítőn láttuk és csípős is volt a reggeli idő ahhoz, hogy órákig üljünk a nedves betonon, de a lényeg odabenn játszódott. A San Fermin-fesztivál idején minden év júliusában több mint egy héten át minden reggel pontban nyolckor elindítják a bedrogozott bikákat és azok üldözőbe veszik a félőrült tömeget. A pálya hossza 826 méter és egy viszonylag szűk, fakerítéssel elhatárolt részen halad a kanyargós középkori utcácskákon át. A rohanó emlősök végül egy arénába érkeznek, ahonnan nincs menekvés és megkezdődik a játék a bikákkal.
Korán érkeztünk, éppen egy kört alkotó fúvós zenekar játszott a küzdőtér homokján, majd befutott egy-két utolsó pillanatban berezelt versenyző, akiket jól kifütyült a vérszomjas tömeg és nem engedték őket kimászni vesztőhelyükről. Nagy sokára eldördült a rajtpisztoly és pár perc múlva meg is érkezett a futó tömeg, majd a 4-5 bika és mögöttük a hajcsárjaik. A show abból állt, hogy 20 percenként ráengedtek egy kisebb bikát a tömegre, azok ingerelték a szerencsétlen állatot, ahogy csak tudták, hogy annál nagyobb bravúr legyen előle a menekülés. Az egyetlen szabály az volt, hogy nem szabad meghúzni a bika farkát. Aznap senki sem sérült meg súlyosabban, hiába drukkolt mindenki vérben forgó szemekkel és fröcsögő pofával az emberáldozatért. Mikor kezdett ellaposodni a hangulat, az állatokat úgy vezették ki, hogy behoztak a pályára valami
ultimate üszőszerű anyaállatot, amit az összes bika követett kifelé az arénából.
|
Zene bikafuttatáshoz |
|
Tinó akcióban |
A fő attrakció után a délelőttöt és a kora délutánt még Pamplonában töltöttük. A gyorskajálda ablakából reggelizés közben tanúi voltunk, hogyan takarítják valami ipari tűzoltóautószerűségekkel a rengeteg szemetet, amit a fieszta hátrahagyott. A nappali Pamplona is nagyon hangulatos volt, az erkélyekről kartonbikák integettek, félrészeg spanyolok tömték magukba lépten-nyomon a hatalmas bocadillókat, a tisztességes városi polgárok pedig vasárnap lévén templomba igyekeztek. A szívem kihagyott egy pillanatra, amikor a középkori forgatagban megpillantottam az első kagylós-hátizsákos zarándokot. Bizony, erre visz a Camino Francés, a legdivatosabb zarándokút. Kicsivel több mint egy éve hazajöttem már, de hirtelen nagyon mélyen belém mart saját utam emléke, alig bírtam kinyögni egy
Buen Caminot.
|
Pamplonai önpromó |
A harmadik hétvégén végre eljött a barcelonai kirándulás ideje, amit a legjobban vártam mind közül és nem is kellett csalódnom. Barcelona olyan, mint az az irritáló lángelme, akibe nem lehet belekötni, mert minden téren kitűnőt alkot. Van történelmi negyede fantasztikus katedrálissal és szűk sikátorokkal, rendelkezik monumentális emlékművekkel, grandiózus diadalívekkel és gyönyörű, gondosan ápolt parkokkal is. Természeti adottságai nemcsak a környező dombokat, hegyeket és az azokról nyíló pazar kilátást jelentik, de ezeken felül még tengerpartja is van. A városban jól elfér egymás mellett a középkori, a Gaudí-féle modern és a mediterrán jelleg. Mindez pezsgő kulturális élettel, büszke katalán öntudattal, rengeteg emberrel és programmal, véget nem érő látványosságok sorával és logikusan kiépített gyors tömegközlekedéssel. Nem hiszem, hogy sok hasonló kaliberű metropolisz létezik a planétán.
Odafelé teszteltük először a
Blablacar nevű telekocsi-rendszert, Lleidából valami fiatal jelnyelvi tolmács kisasszony szállított minket Barcelona egyik alvó városáig. A többiekkel a bérelt lakásban találkoztunk, aztán közösen irány a
Montjuic, volt némi városnézés, panorámafotózás és bőségasztalos késő esti vacsora is. Karolina tavalyi marokkói gyakorlaton megismert barcelonai orvostanhallgató spanjai csatlakoztak hozzánk és pezsdítették fel a bormámoros és füstös éjszakát. Sajnos itt volt némi kellemetlen
villongás, ami miatt (és mert a macedónokat jóformán csak az Ópium nevű szórakozóhely érdekelte) másnap reggel felkeltem és úgy döntöttem, egyedül fedezem fel Barcelonát.
Attól a fajta szabadságérzéstől megbódulva, amit utoljára a Caminón éreztem, indultam bele a kora délutáni városi forgatagba. Erősen szelektálnom kellett, mert egy kétnapos hétvége nem elég bejárni még a legkülönösebb látnivalóknak helyet adó tereket sem. Gaudí érdekelt a legjobban, úgyhogy megnéztem a lehető legtöbb általa tervezett lakóépületét, sétáltam az elképesztő
Güell parkban, de a legnagyobb hatással a félkész
Sagrada Familia volt rám,
amiért egy órát álltam sorba. Mintha nem is evilági lenne az a hely káprázatos fényeivel és természetközeli ornamentikájával, az aprólékosan kidolgozott parányi részleteivel. Szombat délután felbuszoztam a
Tibidabo hegyre, hogy onnan vizslathassam tovább Barcelonát madártávlatból. Odafenn egy vidámpark és egy fura templom fogadott. Másnap végigfutottam a városon párszor, sétáltam a tengerparton, végül gyorsan elrepült az idő és készülődnünk kellett hazafelé. Visszaúton is potyázva mentünk Lleidába, Adomas-szal alig fértünk be a három katalán nő, a kutya meg a macska mellé, akikkel utaztunk.
|
Barcelona egésze látható a Tibidabóról |
|
Ülőalkalmatosság a Güell parkban |
Az utolsó hétvége a Pireneusoké volt, újra kibéreltük két napra a Kia Picantót és
lámehikáná kivételével mindenki eljött kirándulni. Vielhában volt a szállásunk, ami egy igazi síparadicsomi városka, nyáron meg kiváló szálláshelyet ad kirándulóknak és vadvízi evezőknek, Voltaképpen egész jól összerázódtunk ekkorra már és este fáradtan több órás etnikai eszmecserét folytattunk mindenféle európai helyzetekről, egyre indulatosabban, mégis mintha barátok beszélgetnének. Másnap ismét feszültséget okoztak a csoporton belüli eltérő prioritások. Néhányan valóban túrázni szerettünk volna, mások úgy gondolták, jó papucsban mászkálni a hegyekben. A litván csajok nem bírták az iramot, én kifejezetten élveztem a menetelést, a macedónokon meg látszott, hogy nemrég jöttek le a hegyekből. A csúcspont egy dinoszauruszok korabeli impozáns völgy volt az
Aigüestortes Nemzeti Parkban gleccserekkel, tehenekkel. Miután Karolina és Jüraté hazahúztak busszal borogatni a sebeiket, a macedón unokatesókkal és Adomas-szal négyen mi még felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a
Saint Maurice tavat, a legnevesebbet a helyiek közül. Gyakorlatilag futva tettük meg a negyvenperces utat a csúcsig, hogy ne sötétedjen nagyon ránk. Lefelé tartva megcsapott a gyakorlat befejezésének baljós szele és tényleg: már csak három napunk maradt Katalóniában.
Szerdán, az egyik utolsó júliusi estén, egy ugyanolyan forró napon, mint az addigiak, még egyszer összegyűltünk a kisebb lakásban, borozgattunk, cseverésztünk pár óráig, aztán elindultunk sétálni Lleida történelmi negyedébe. Felmentünk egészen a várig és ott fagyiztunk alattunk a város éjjeli fényeivel. Egy kicsit azért megható volt ez az utolsó este. Másnap korán reggel felkeltem, bőröndömmel és táskámmal az előtérben összeölelkeztem a macedónokkal, aztán siettem, hogy elérjen az utolsó
Blablacaros fuvaromat. Arra ébredtem, hogy Barcelona külvárosában kihajítanak a minibuszból, de legalább csak 8 euró volt az egész. Több mint tíz órám volt még a repülőig, így kényelmesen belefért, hogy minden cuccommal begyalogoljak a központba. Valahogy elütöttem az időt, majd miután kaptam egy utolsó szuvenírt Barcelonától (három cigányforma asszonyság lerabolt a Placa d'Espanyán), a megmaradt pár eurómmal kievickéltem a reptérre és haragosan hazarepültem.