Katalán kalandok II.

        A júliusi hétvégék voltak az igazi fénypontjai ennek a katalán nyárnak. Az első még nem sikerült túl pompásan, de a többi, elsősorban Adomas által szervezett kirándulás kihagyhatatlannak bizonyult.

          Salou valami családi üdülőhely a tengerpart mellett, klasszikus homokos-hullámos-hajós képpel és ijesztő orosz invázióval. Még nem igazán szoktunk össze a többi kelet-európaival, nem találtunk értelmes (=elég olcsó) tápot, mindenki leégett, ráadásul este Jordi útmutatása alapján indultunk el szórakozni, ami óriási hiba volt, mert elküldött minket több faluval arrébb egy aznap éppen zárva tartó diszkóba. Magát a tengert nagyon élveztem, a többi felejtős.

           A második héten Jordi nem ért rá, mert vizsgázott valamiből, a macedónok Madridba, én pedig a litvánokkal karöltve Pamplonába utaztam, hogy részt vegyünk a híres bikafuttatáson. Első megközelítésben futni is akartam, amiről aztán letettem, pedig aznap nem is halt meg senki. Mivel a tömegközlekedést drágának találtuk, kibéreltünk két napra egy kis fehér Kia Picantót, amiben a szombat éjszakát is töltöttük. Hányingerkeltő volt az odaút, de nem a látvány, csak a szerpentinek miatt: északnak kocsikáztunk ugyanis a Pireneusok lábainál. Estére értünk a navarrai Pamplona (baszkul Iruña) városába, ahol Adomas a jó előre kinézett lakótelepen, nem messze a centrumtól leparkolta a kocsit. Átvedlettünk a fiesztaszerelésbe (ami itt kötelezően fehér-vöröset jelent) és indultunk is bele a fesztiválba. Ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy szaporodtak az emberek, az ócskások és az eldobált Don Simonos palackok. Az epicentrumot jó félóra múlva értük el, nyakunkon a frissen vásárolt autentikus pamplonai vörös kendővel. Ezen az összehugyozott-borozott, ragacsos főtéren alig lehetett mozdulni, minden irányból ordibáltak az emberek és ha nem figyelt oda az óvatlan fesztiválozó, nem csak a talpa alatt cuppogott az alkohol, de a nyakába is kaphatott egy adag sangriát. Lassan lement a nap, mire mi is találtunk egy kisboltot, ahol Don Simonhoz jutottunk.

Litvánokkal mulatni

Kívül-belül sangría

        Sosem tapasztalt, eszméletlen hangulat ólálkodott a szűk középkori utcákon, ami alól egy jelenlévő sem vonhatta ki magát. Minden kisebb-nagyobb téren élőzene, az utcákon fel-alá masírozó vörös-fehér hömpölygő tömeg, kerengő rezesbandák és falhoz vizelő férfiak. Még nem volt ilyesmiben részem, úgyhogy teljesen lenyűgözött ez az éjszaka, ráadásul a sangriát is éppen jó ütemben titráltam magamba. Aztán egyszerre csak hideg lett és visszafelé indultunk az autóhoz, persze útközben még meglovagoltunk egy bikás szoborcsoportot. Ostoba fejjel nem vittem magammal pulóvert és a kocsiban már múlóban volt a szesz hatása, úgyhogy fagyosan és fel-felriadva kumtam pár órát reggelig.

          Még fenn volt a Hold, mikor 7 után kikászálódtunk a Kiából és elindultunk, hogy lássuk, amiért jöttünk: bikákat és embereket futni. Az arénába abszolút megérte megvenni a belépőjegyet, igaz, ott a futást csak kivetítőn láttuk és csípős is volt a reggeli idő ahhoz, hogy órákig üljünk a nedves betonon, de a lényeg odabenn játszódott. A San Fermin-fesztivál idején minden év júliusában több mint egy héten át minden reggel pontban nyolckor elindítják a bedrogozott bikákat és azok üldözőbe veszik a félőrült tömeget. A pálya hossza 826 méter és egy viszonylag szűk, fakerítéssel elhatárolt részen halad a kanyargós középkori utcácskákon át. A rohanó emlősök végül egy arénába érkeznek, ahonnan nincs menekvés és megkezdődik a játék a bikákkal.

          Korán érkeztünk, éppen egy kört alkotó fúvós zenekar játszott a küzdőtér homokján, majd befutott egy-két utolsó pillanatban berezelt versenyző, akiket jól kifütyült a vérszomjas tömeg és nem engedték őket kimászni vesztőhelyükről. Nagy sokára eldördült a rajtpisztoly és pár perc múlva meg is érkezett a futó tömeg, majd a 4-5 bika és mögöttük a hajcsárjaik. A show abból állt, hogy 20 percenként ráengedtek egy kisebb bikát a tömegre, azok ingerelték a szerencsétlen állatot, ahogy csak tudták, hogy annál nagyobb bravúr legyen előle a menekülés. Az egyetlen szabály az volt, hogy nem szabad meghúzni a bika farkát. Aznap senki sem sérült meg súlyosabban, hiába drukkolt mindenki vérben forgó szemekkel és fröcsögő pofával az emberáldozatért. Mikor kezdett ellaposodni a hangulat, az állatokat úgy vezették ki, hogy behoztak a pályára valami ultimate üszőszerű anyaállatot, amit az összes bika követett kifelé az arénából.

Zene bikafuttatáshoz

Tinó akcióban

             A fő attrakció után a délelőttöt és a kora délutánt még Pamplonában töltöttük. A gyorskajálda ablakából reggelizés közben tanúi voltunk, hogyan takarítják valami ipari tűzoltóautószerűségekkel a rengeteg szemetet, amit a fieszta hátrahagyott. A nappali Pamplona is nagyon hangulatos volt, az erkélyekről kartonbikák integettek, félrészeg spanyolok tömték magukba lépten-nyomon a hatalmas bocadillókat, a tisztességes városi polgárok pedig vasárnap lévén templomba igyekeztek. A szívem kihagyott egy pillanatra, amikor a középkori forgatagban megpillantottam az első kagylós-hátizsákos zarándokot. Bizony, erre visz a Camino Francés, a legdivatosabb zarándokút. Kicsivel több mint egy éve hazajöttem már, de hirtelen nagyon mélyen belém mart saját utam emléke, alig bírtam kinyögni egy Buen Caminot.

Pamplonai önpromó

        A harmadik hétvégén végre eljött a barcelonai kirándulás ideje, amit a legjobban vártam mind közül és nem is kellett csalódnom. Barcelona olyan, mint az az irritáló lángelme, akibe nem lehet belekötni, mert minden téren kitűnőt alkot. Van történelmi negyede fantasztikus katedrálissal és szűk sikátorokkal, rendelkezik monumentális emlékművekkel, grandiózus diadalívekkel és gyönyörű, gondosan ápolt parkokkal is. Természeti adottságai nemcsak a környező dombokat, hegyeket és az azokról nyíló pazar kilátást jelentik, de ezeken felül még tengerpartja is van. A városban jól elfér egymás mellett a középkori, a Gaudí-féle modern és a mediterrán jelleg. Mindez pezsgő kulturális élettel, büszke katalán öntudattal, rengeteg emberrel és programmal, véget nem érő látványosságok sorával és logikusan kiépített gyors tömegközlekedéssel. Nem hiszem, hogy sok hasonló kaliberű metropolisz létezik a planétán.

         Odafelé teszteltük először a Blablacar nevű telekocsi-rendszert, Lleidából valami fiatal jelnyelvi tolmács kisasszony szállított minket Barcelona egyik alvó városáig. A többiekkel a bérelt lakásban találkoztunk, aztán közösen irány a Montjuic, volt némi városnézés, panorámafotózás és bőségasztalos késő esti vacsora is. Karolina tavalyi marokkói gyakorlaton megismert barcelonai orvostanhallgató spanjai csatlakoztak hozzánk és pezsdítették fel a bormámoros és füstös éjszakát. Sajnos itt volt némi kellemetlen villongás, ami miatt (és mert a macedónokat jóformán csak az Ópium nevű szórakozóhely érdekelte) másnap reggel felkeltem és úgy döntöttem, egyedül fedezem fel Barcelonát.

        Attól a fajta szabadságérzéstől megbódulva, amit utoljára a Caminón éreztem, indultam bele a kora délutáni városi forgatagba. Erősen szelektálnom kellett, mert egy kétnapos hétvége nem elég bejárni még a legkülönösebb látnivalóknak helyet adó tereket sem. Gaudí érdekelt a legjobban, úgyhogy megnéztem a lehető legtöbb általa tervezett lakóépületét, sétáltam az elképesztő Güell parkban, de a legnagyobb hatással a félkész Sagrada Familia volt rám, amiért egy órát álltam sorba. Mintha nem is evilági lenne az a hely káprázatos fényeivel és természetközeli ornamentikájával, az aprólékosan kidolgozott parányi részleteivel. Szombat délután felbuszoztam a Tibidabo hegyre, hogy onnan vizslathassam tovább Barcelonát madártávlatból. Odafenn egy vidámpark és egy fura templom fogadott. Másnap végigfutottam a városon párszor, sétáltam a tengerparton, végül gyorsan elrepült az idő és készülődnünk kellett hazafelé. Visszaúton is potyázva mentünk Lleidába, Adomas-szal alig fértünk be a három katalán nő, a kutya meg a macska mellé, akikkel utaztunk.

Barcelona egésze látható a Tibidabóról

Ülőalkalmatosság a Güell parkban

        Az utolsó hétvége a Pireneusoké volt, újra kibéreltük két napra a Kia Picantót és lámehikáná kivételével mindenki eljött kirándulni. Vielhában volt a szállásunk, ami egy igazi síparadicsomi városka, nyáron meg kiváló szálláshelyet ad kirándulóknak és vadvízi evezőknek, Voltaképpen egész jól összerázódtunk ekkorra már és este fáradtan több órás etnikai eszmecserét folytattunk mindenféle európai helyzetekről, egyre indulatosabban, mégis mintha barátok beszélgetnének. Másnap ismét feszültséget okoztak a csoporton belüli eltérő prioritások. Néhányan valóban túrázni szerettünk volna, mások úgy gondolták, jó papucsban mászkálni a hegyekben. A litván csajok nem bírták az iramot, én kifejezetten élveztem a menetelést, a macedónokon meg látszott, hogy nemrég jöttek le a hegyekből. A csúcspont egy dinoszauruszok korabeli impozáns völgy volt az Aigüestortes Nemzeti Parkban gleccserekkel, tehenekkel. Miután Karolina és Jüraté hazahúztak busszal borogatni a sebeiket, a macedón unokatesókkal és Adomas-szal négyen mi még felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a Saint Maurice tavat, a legnevesebbet a helyiek közül. Gyakorlatilag futva tettük meg a negyvenperces utat a csúcsig, hogy ne sötétedjen nagyon ránk. Lefelé tartva megcsapott a gyakorlat befejezésének baljós szele és tényleg: már csak három napunk maradt Katalóniában.

            Szerdán, az egyik utolsó júliusi estén, egy ugyanolyan forró napon, mint az addigiak, még egyszer összegyűltünk a kisebb lakásban, borozgattunk, cseverésztünk pár óráig, aztán elindultunk sétálni Lleida történelmi negyedébe. Felmentünk egészen a várig és ott fagyiztunk alattunk a város éjjeli fényeivel. Egy kicsit azért megható volt ez az utolsó este. Másnap korán reggel felkeltem, bőröndömmel és táskámmal az előtérben összeölelkeztem a macedónokkal, aztán siettem, hogy elérjen az utolsó Blablacaros fuvaromat. Arra ébredtem, hogy Barcelona külvárosában kihajítanak a minibuszból, de legalább csak 8 euró volt az egész. Több mint tíz órám volt még a repülőig, így kényelmesen belefért, hogy minden cuccommal begyalogoljak a központba. Valahogy elütöttem az időt, majd miután kaptam egy utolsó szuvenírt Barcelonától (három cigányforma asszonyság lerabolt a Placa d'Espanyán), a megmaradt pár eurómmal kievickéltem a reptérre és haragosan hazarepültem.

Katalán kalandok I.

        Nemrég egy kötelező sebészet nyári gyakorlat apropójából lehetőségem volt Katalóniában tölteni az idei júliust. Bár az összkép kétségkívül ambivalens, az ellentmondásos élményekből igyekszem kiszűrni néhányat felelevenítésre, további elemezgetésre.

          Az előzményekhez annyi tartozik, hogy december óta tudtam, hogy nyáron pár hetet Catalunyában tölthetek, a konkrét város azonban csak a későbbiekben derült ki. Talán májusban esett, hogy a négy lehetséges városból, amiből hármat megjelöltem, egy ötödikbe osztottak. Első felindulásomban, miután beütöttem a fura Lleida nevet a google-ba, majdnem visszamondtam az egészet, de aztán apránként megnyugodtam, főleg, amikor nyertem némi monétát is a projekthez. Irány az ibériai Kecskemét!

         Mindig örömmel repülök, most is kellemesen ellazulva töltöttem el pár órácskát a menetrend szerinti Ryanair járat fedélzetén. (Ryanék tavaly óta már annyira fapadosak, hogy Ferihegyen egy hangárban várja az ember a beszállást, ami elég bizarr.) Aztán felszálltam a reptéri buszra és a pálmafák mellett elhúzva az A2 kiköpött a Placa d'Espanyán, amihez még jó párszor visszatértem egyedül vagy csapatostul az elkövetkezendőkben. Néhány órácskát hesszeltem a Joan Miró Parkban, aztán közel 30 euróért jegyet vásároltam a transzibériai lleidai gyorsra és egy órán belül meg is érkeztem. Kicsit feszengtem a vasúton, mert a légkondi, a monitorok és a klasszikus muzsika ismeretlen volt MÁVon szocializálódott prosztó érzékszerveimnek.

          Lleida egy standard mediterrán jellegű város kávézókkal, pár pálmafával, egy folyóval  - melynek tiszta vizét sörgyártáshoz használják - és afelett magasodó gyönyörű kastéllyal, rengeteg bankfiókkal és az egyik legnépesebb spanyolországi bevándorlógettóval, ami történetesen egybeesik a történelmi negyeddel. Lleida arról nevezetes, hogy minden turisztikai látványosságtól 150 km-re van - mint egy nukleáris holokauszt központja.

A barcelonai állomás, melynek közelében órákig tébláboltam (és mint utólag kiderült, a macedónok ekkor már követtek)

           A kies vasútállomáson megismerkedtem a macedón unokatestvérekkel, Anaval és a pofátlan Blagojával, akinek senki sem tudta helyesen ejteni a nevét, az egyik doki ezért egyszerűen Johnnak könyvelte el. Úgy alakult, hogy a nyolc beérkező orvostanhallgatót két különálló hajlékba osztották be: egy öt (3 litván, 1 észt, 1 mexikói) és egy három férőhelyes kecóban (a macedónok és én) laktunk egy hónapig. A villámgyors lepakolás után kupaktanácsot tartottunk a nagyobb rezidencián. Miután letudtuk a kötelező műmosolyos bemutatkozásokat, máris ért minket az első meglepetés, az összemixelt departmentek. Ebben a nyomorult városban két kórház van és engem eredetileg a csillivilli egyetemibe osztottak általános sebészetre. A kavarás során aztán (ami egy csomó extra papírmunkát jelentett később) a Hospital de Santa Mariába kerültem, öt percig fül-orr-gégészetre, utána urológiára, ami másnap reggelre ortopédiára transzformálódott.

        A szükségtelen bonyodalom ellenére tulajdonképpen igen minőségi időt töltöttem el a pálmafák övezte Szent Mária Ispotályban, igazi mediterrán munkarendben, ami azt jelentette, hogy a reggeli műszak 9-nél sosem kezdődött előbb, de azt is, hogy a délutáni beosztásban sokszor este 9-kor még műtőben voltunk. A felettesem a szimpatikus Dr. Puertas (Doktor Ajtók) volt, aki kiváló embernek és sebésznek is bizonyult 30 napos röpke ismeretségünk alatt. Ajtók angolja nem mindig volt tökéletes ugyan, de mindig igyekezett tanítani és a csütörtököket kiadta szabadnapnak. A kolumbiai menekült Piñeres doktor rendkívül vígkedélyű, melegszívű és művelt operatőr volt, aki gyermekortopédiára specializálódott és több Márait olvasott, mint én. Kedden és szerdán egy kis sámlin üldögéltem Ajtók doktor mellett és együtt fogadtuk az ortopédiai panaszokkal érkező katalánokat. Igaz, az én fogadásom annyiból állt, hogy "olá" meg "buenászdíász" vagy délután "buenásztárdész", a látogatás végén meg ádeóztam nagyban (Adeu=a katalán Adios), aztán Ajtók vagy magyarázott valamit vagy nem. A paletta egész szélesnek bizonyult, de természetesen felülreprezentált volt a helybeli nyugdíjasok köre. Volt egy rakás hátfájásos, lúdtalpas, tyúkszemes, térdfájós öreg, meg rotátorköpeny-szakadt, törött végtagú fiatal. Csak az utolsó hétre vált kissé monotonná a spektrum, addig egész érdeklődve tudtam figyelni a katalán betegek merőben pozitívabb és élettel telibb hozzáállását ugyanazokhoz a kórságokhoz, amik itthon földbe döngölik magyar analógjaikat. Öröm volt látni, milyen sokat jelent itt a család, még a negyvenes férfiak is sokszor anyjukkal jöttek, az idősebbeket mindig utódaik hozták, a fiatalok pedig sokszor nagycsaládosan jelentek meg. Színesítették a rendelést az afrikai-amerikai, algír és román emberek, akik a válság előtti idénymunkásokból spanyol állampolgárokká vedlettek; és Paula, a tökéletes latina típusú segítőkész és hűséges nővér.

          A dolgos napok közül a hétfő és a péntek a műtéteké volt. Laza hangulatban, de az asepsis és antisepsis szabályainak maximális betartása mellett töltöttük időnket a gazdagon felszerelt műtőkben egy fantasztikus csapatként, amibe olyankor belefért az is, hogy asszisztálhatok Ajtókéknak. Ha egy kicsit is jobban érdekelt volna a tematika meg a sebészesdi, erősebb nyomulással még többet lehettem volna láb alatt. A többiek, akik más osztályokon voltak, sosem mosakodtak be, maximum csak nézték okosan, mint válik az eltávolításra ítélt tumoros vesékből kalandos úton veszélyes orvosi hulladék. Én bezzeg mindig bemosakod(hat)tam és valami kis feladatot bíztak is rám, ha már helyben voltam. Térprotézis-beültetésből vagy tízet végignéztem/asszisztáltam és volt, hogy csavarokat is fúrtam be, kalapáltam; csontcisztát, fémet távolítottam el Ajtók vagy Piñeres doktorral. Mindössze öt percre laktam a kórháztól, így minden műszak után felszabadultan sétáltam haza, arcomon mosollyal és katalán asszonyok térdeinek csontszilánkjaival, amit rendszerint elfelejtettem lemosni a képemről műtét után.
            Mi fogadott otthon? Gáz, villany és víz az első napokban nem. Aztán már csak a wi-fi hiányzott, de az nagyon. Ennek egyik eredménye az volt, hogy elolvastam négy könyvet, amíg ott voltam; a másik, hogy miután a fogadó srácok nem segítettek, Anával ingyenélők módjára a magunk spanglishével ajtóról ajtóra jártuk a lépcsőházat és internetjelszavakért koldultunk, persze nem szántak meg minket. Miután egy idős hölgy mégis megadta a jelszavát, de az nem működött valamiért, nem erőltettük a dolgot, belenyugodtunk, hogy ha netezni támad kedvünk, át kell fáradnunk a másik lakásba. Egyébként volt saját szobám, amit csak a redőnybe költözött galambokkal kellett megosztanom. A macedónok egy L alakú folyosó ellentétes végén kaptak szobákat, így, ha akartam, egész nap elkerülhettük egymást. Blagojáék sokkal szociálisabbnak és extrovertáltabbaknak mutatkoztak nálam, mégis jól kijöttünk egymással, sokat tréfálkoztunk és beszélgettünk is. Míg én rendszerint nagyokat sziesztáztam délutánonként, ők annál kevesebbet aludtak és ettek valamiért. Egy csomó mindent megtudtam a mai balkáni helyzetről, persze kicsit egysíkúan, görög- és albánellenesen. A komfortérzetünket a főbérlő, Paquita asszonyság minden lehetséges alkalommal igyekezett felturbózni (kivéve a wi-fit); volt, hogy egyedül aludtam a lakásban, amikor beállított, hogy kicseréltessen velem egy égőt úgy, hogy egy szót sem értünk egymás nyelvén.

Az International Dinner magyarnak álcázott Pick-szalámis prosztó falatkái

            A másik háztartásban élő litvánok közül Karolina és Jüraté egy kis összetartó klikket alkottak és nekem kicsit nagyvilágiaknak tűntek, Adomas pedig roppant gyakorlatias volt és szinte mindent ő szervezett meg a fogadók helyett, de az ember gyorsan telítődött a társaságával. Az észt luvnya meg nagyon értelmes volt egészen addig, amíg elő nem tört belőle gyermeki énje, egyébként valami Éjjel-nappal Tallinban is szerepel odahaza. És végül ott volt egy másik Karolina, aki kicsit szegregálódott azáltal, hogy beszélte ugyan az őshonos nyelvet, de nem beszélt angolul. Megkülönböztetésül őt egyszerűen csak lámehikánának hívtuk. Az igazat megvallva olyan időszakban kellett elutaznom, amikor másra sem vágytam, csak napokig feküdni egymagamban, ebből kifolyólag én sem voltam túl szociális és sokszor érthetetlenül ostobán viselkedtem a többiekkel, úgyhogy nem megyek mostanában Szkopjéba vendégségbe.
         A fogadó spanyolokkal már az első nap sem jöttünk ki túl jól és bár nekem sikerült nagyjából semlegesnek maradnom, a macedónok és a litván csajok már a vérükre szomjaztak a negyedik hét végére. Jordi, a katalán orvostanhallgatók fantomszervezetének egyik helyi vezetője foglalkozott velünk, bár ez legtöbbször kimerült abban, hogy leszervezett nekünk valamit, amit nem akartunk vagy nem úgy szerettünk volna megvalósítani. De, hogy kiemeljek némi jót is: Jordi végigkalauzolt minket Lleida történelmi negyedén, felvitt egy toronyba, ott rasszista történelmi leckét adott, majd hazahúzott. Máskor International Dinnert szervezett, ami tűrhetően sikerült, csak onnan is ő lépett le legkorábban. És kólával itta a pálinkát. A macedónok akkor akarták először megölni őt, amikor leszervezett nekünk egy 150 euró/fős értelmetlenül fellengzős hétvégét a Pireneusokban valami ismerősének a négycsillagos hoteljébe. Mikor kollektíven megtagadtuk a részvételt (a minden mozdulatomat átható kelet-európai anyagiasság természetesen bennem is indulatokat szült), Jordi elkapált minket fészbúkon és azóta sem sikerült vele érdemi kommunikációt folytatni. Egyedül utolsó héten jelent meg Paquitával, hogy átnyújtsa az okleveleinket és visszaszolgáltassa a jogtalanul beszedett lakáselőleget.

Folyt. köv.